Elvégeztetett – ez volt Jézus utolsó szava a kereszten, aztán lehajtotta fejét, és kilehelte lelkét. Az evangéliumban olvasható ógörög szó egyben azt jelenti: beteljesedett. Jézus hosszú szenvedése után akkor következett be a kínhalála, amikor megállapította: minden beteljesedett, azaz elvégezte, befejezte a rá bízott küldetést, ahogy a nagycsütörtöki főpapi imájában elmondta az Atyának: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem...” (Jn 17,3–4)

Kétezer éve tudjuk, hogyan halt meg Jézus nagypénteken a golgotai kereszten, és azt is, hogy harmadnapon feltámadt a halottak közül. Ám utóbbiról nincs ismeretünk, hogyan. Mária Magdolna, Péter és János már csak az üres sírt látja húsvétvasárnap kora reggel. Az angyal(ok) is csak a feltámadás tényét közli(k) az üres sírnál az asszonyokkal – a módját, a mikéntjét nem. De ha nem tudjuk, hogyan, honnan tudjuk, hogy Jézus valóban feltámadt, pontosabban: a mindenható Atyaisten feltámasztotta? Természetesen a Szentírásból, a kinyilatkoztatott Ige olvasása és megértése révén. Onnan is, hogy Jézus feltámadása után többször megjelent tanítványai és követői előtt, elbeszélgetett velük, s végtelen békességével, szeretetével és erejével betöltötte őket. Így intette őket: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (Jn 20,21) Azt a feladatot adta nekik, hogy tegyenek tanítványává minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (Mt 28,19).

A feltámadás és a mennybemenetel közötti negyven nap Jézus földi működésének utolsó, legcsodálatosabb, egyúttal legtitokzatosabb időszaka. A négy evangéliumban olvassuk, hogy a feltámadt Krisztus megjelent Mária Magdolnának, egy másik Máriának és néhány más galileai asszonynak, Péternek és Jánosnak, a két emmausi tanítványnak, s még aznap este a tíz tanítványnak (az áruló Júdás már meghalt, Tamás akkor nem volt velük, Mátyás pedig később lett apostol), aztán nyolc nap múlva külön Tamásnak is, majd ismét több tanítványnak a Genezáreti-tónál. János apostol evangéliuma végén olvassuk: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben.” (Jn 20,30–31) Eszerint Jézus feltámadása után vélhetően több embernek jelent meg, mint amennyi a Szentírásban szerepel. Pál apostol azt írja a korinthusbelieknek szóló első levelében, hogy az apostolok után több mint ötszáz atyafinak jelent meg egyszerre (1Kor 15,6).

De valóban Jézussal találkoztak a tanítványok (és az asszonyok), vagy csak azt képzelték? Több történetből értesülünk arról, hogy először nem ismerik fel, aminek az lehet az oka, amit Pál apostol így fogalmaz meg: Jézus nem a romlandó, halandó, hús-vér emberi testben támadt fel, hanem a romolhatatlan, halhatatlan dicsőséges lelki-szellemi testben. Ezért a hozzájuk szeretettel szóló Jézusban ismerik fel mesterüket: Mária Magdolna éppúgy, mint a két emmausi tanítvány vagy Péter a Genezáreti-tónál. A legmegrendítőbb epizód a kételkedő Tamásé, aki nem hiszi el a többieknek, hogy látták a feltámadt Urat, saját szemével, sőt ujjaival akar meggyőződni Jézus sebeiről. Amikor Jézus szeretettel nyújtja neki átszegezett kezeit, és mutatja dárdával átszúrt oldalát, Tamás felkiált: „Én Uram és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,28–29)

Negyven nap a történelemben egy pillanat, a keresztyének számára mégis örökkévalóság. Jézus feltámadása után nem azonnal ment fel a mennybe, hanem negyven napon át testi valójában megjelent tanítványai, hívei előtt, hogy elhiggyék és továbbadják hitüket: ő valóban feltámadt. Annak a néhány kiválasztott, kivételezett embernek a tapasztalása, tanúskodása, bizonyságtétele volt az az elvetett mag, amelyből kicsírázott, kivirágzott és gyümölcsöt termett a Krisztus-hit. Szükség volt rájuk is ahhoz, hogy ma már jóval több mint kétmilliárd ember éljen a Földön, akik nem látták Krisztust, mégis boldogok, mert hisznek benne.