Lukács szerint amikor Jézus felemeltetett, és a felhő eltakarta őt a tanítványok szeme elől, miközben azok merőn nézték az eget, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik így szóltak hozzájuk: „Galileai férfiak, miért álltok itt az eget nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, ugyanígy fog visszajönni, ahogyan felmenni láttátok őt a mennybe.” (ApCsel 1,11) Sokszor elképzeltem ezt a jelenetet. Talán tűz a nap, Jézus beszél, közben elkezd emelkedni, a tanítványok megint nem értik a dolgot, bár sok furcsaságot átéltek már a Mesterrel, de ilyen azért még nem volt, jön a felhő, Jézus eltűnik, ők csak meresztik a szemüket, aztán egyszer csak megszólal mellettük a két fehér ruhás férfi, honnan jöttek, nem is láttuk őket, összerezzennek, körülnéznek, káprázik a szemük a fehér ruhától…

Nagyon emberi történet nyomai ezek, jellegzetes emberi reakciókkal. Jézus, aki az előbb még itt volt, és majd egyszer biztosan újra jön, most nincs itt. Itt volt. Nem csupán történeti értelemben – az imént vagy két évezreddel ezelőtt, ez igazából mindegy –, hanem tapasztalatként is. Az előbb szólított a nevemen. Az imént éreztem a jelenlétét. Egy szempillantással ezelőtt láttam. Csak alig múlt el neve jó íze a számból. Épphogy megtisztultam. Most pedig nincs itt. Nincs sehol. De eljön. Eljön? Mikor? A volt tapasztalatába és a lesz ígéretébe kapaszkodva hiszem, remélem, visszaszeretem őt a jelenembe, ő pedig átszeret engem az övébe. A volt és lesz között pedig merőn nézek arra a helyre, gondolatra, érzésre, ahol az imént még ott volt. Ugyanott várom – pedig az ígéret arról szólt, hogy ugyanúgy. Aztán csak kapkodom a fejem, káprázik a szemem, és azon kapom magam, hogy már megint nem értem, mi történik körülöttem.

Az áldozócsütörtök azonban nem csupán az egyes keresztyén hívő, hanem a közösség, vagy ha tetszik, a keresztyén kultúra alaptapasztalata is.