Ma számos vitát ébreszt ez a kérdés. Érték-e a sokszínűség egy országon belül, egy egyházon belül, egy gyülekezeten belül? Természetesen hordozhat önmagában gazdagságot, lehet erőforrás. A Biblia is nyíltan beszél erről, amikor a karizmák alig számba vehető sokaságát próbálja többszöri nekifutással ujjhegyre venni. Vagy amikor a Krisztus-test komplex működéséről szól. Ma ez is része az ünnepi hálaadásunknak. A sokszínűség gyönyörködtető is, mint a tarka virágos rét tavasszal vagy nyáron, vagy mint az ezerszínű avar ősszel. Ez utóbbi kép persze arra is figyelmeztet, hogy mindez az elmúlás és felbomlás előjele is lehet.

Egyszóval mindenképpen közelebbről is meg kell vizsgálni a jelenséget. Amit sokszínűségként ünneplünk, az nemegyszer csupán töredezettség, párhuzamos valóságok egymással alig érintkező egyidejűsége, amely csak addig nem vezet bomláshoz, amíg a belül vagy kívül munkálkodó szörnyek – vagy szörnyecskék (vágyak, indulatok vagy azokra apelláló eszmék) – el nem szabadulnak, amíg olyan-amilyen béke és jólét uralkodik, amíg a propaganda még meggyőző, amíg a békevágy, a vérontás iszonyata még él a reflexekben, és a versengés feszültsége reális életperspektívák vonzásában szublimálható. Ha a sokszínűséghez nem társul egyesítő narratíva, eszme vagy erő, türelmet megalapozó, a nyílt vitát is elbíró értékrend, ha a test sokféleségét nem koordinálja a fő, ha elfelejtjük, hogy a színek kavalkádja a fehérből, a fényből bomlik ki, akkor azon nem sok ünnepelnivalót találunk. Akkor csak idő kérdése, hogy az egymás mellett létező identitások mikor válnak egymást kizáróvá, és vezetnek hasadáshoz, majd torkollanak erőszakos konfliktusokba.

A pünkösdi történet középkori ikonábrázolásaiban gyakran visszatérő elem, hogy az apostolok nagy körben ülnek hosszú, köntösszerű öltözetben, mindegyiké egyedi, mindegyik más színű. A kiáradó Szentlelket tizenkétfelé ágazó boltozat íveiként jelenítik meg, amelyek egy közös fehér fényből áradnak szét, és lángnyelvek formájában válnak láthatóvá a tanítványok fején. Ez a sokszínű egység gyönyörű megjelenítése, a sokszor nem eléggé becsült szabadságé a személyes közösségben. Egyéniségek egyénieskedés nélkül, egyetértésben. De ez nem a teljes ábrázolás. A kör közepén, egyúttal az ábrázolás alapjaként Krisztust látjuk, királyi díszben, mint megölt és íme, feltámadt Urat, aki győzelmesen lép elő az őt körülölelő sír sötétségéből. Ez a sötétség a világ bűne, a tanítványok gyarlósága, a szív beállítottsága az ellenségeskedésre. A sokszínű egység egyedülálló lelkiállapot, amelyben nem szabad megfeledkezni erről a sötétségről, pontosabban arról, aki ezt a sötétséget elhordozta. Kérjük Isten Lelkét, hogy idejében ébresszen rá és emlékeztessen minket a templom falain belül és kívül egyaránt az ilyen egység valódi feltételére!