Annyifélék vagyunk! Hordozókendős vagy menedzserheadsetes-öltönyös vagy sportos-aktív anyukák. Bolondozók és komolyak, éneklősek és hidegek, helikopterek, azaz túlféltők, meg liberálisak. Sokan sokféleképpen kapcsolódunk a gyerekeinkhez. Látom ebben a szépséget. Bevallom, mégis mindig nehezen viseltem az anyák napját. Nehezemre esik értékelni a kényszeredett gesztusokat, a meghatónak szánt jeleneteket, amelyekben ugyanúgy uniformizálódunk, mint valaha az ultrahangokon: ahol megszűnt a saját személyünk, és lettünk név nélküli „anyuka”. Anyuka, aki milyen buta, hogy nem látja az ultrahangképen, amit kellene, mennyire inkompetens, hogy nem tud szoptatni, meg egyébként is teher az egész egészségügyi rendszernek. Nem tudom, lehet-e becsmérlőbben ejteni ezt a szót, mint ezeken a folyosókon.

Elmondom, mikor ünnepelem én az anyaságot: amikor a biciklijével megáll a járdasziget szélén és bevár, hogy együtt nézzünk szét és beszéljük át a következő szakasz stratégiáját. Már nem kell félnem, hogy kigurul bármi elé, bár meglehetősen sok papolás, elévágtatás és egyéb szemléltetés előzte ezt meg. Vagy amikor eszébe jut, hogy maga kérjen és köszönjön, és nem kell erre külön figyelmeztetnem. Sokszor beszéltem a lelkére, és úgy látom, hogy beérett: azok már nem az én szavaim, hanem az ő belső hangja. Ez reményt is ébreszt bennem, hogy talán nem kell elmondanom még ezerszer ugyanazt. Például azt, hogy a kapcsolataink többet érnek, mint a holmik, a szeretetünk többet jelent, mint az igazságaink, és egymásnak minden trend, párt és idő ellenében ott vagyunk. Ha beérett egy a sokáig szajkózottak közül, hátha csak idő kérdése a többi is…

Persze nem vagyunk tökéletes szülők. Mindnyájan mondunk vagy sugárzunk olyat, ami hamis. Beépülő mondataink között lesz, amellyel majd küzd nagyobbként, amelyet majd felülbírál. Mégis valami olyat láthatok és élhetek át a gyermekem fejlődésében, amiben az Isten is kedvét leli.

Mert mi volna nagyobb öröme az Atyának annál, mint amikor az akarata, az üzenete már nemcsak papírról, kívülről ránk tett szabályrendszer, hanem belülről jövő, őszinte motivációként kel életre? Amikor a százszor papoltak egyszer csak az életünket védő, élő igazsággá válnak számunkra. És ahogy én, ha kell, százszor is elismétlem, melyik fogát ne felejtse ki a mosásból, vagy melyik kereszteződésnél vigyázzon különösen, hiszem, hogy Isten nálam is többször, fáradhatatlanul szól – szólít és mutatja az utat.

Mi lenne, ha anyák napján anyák és apák egyaránt őt dicsőítenénk, aki értünk sokkal több fáradozást és áldozatot vállalt? Aki nem átallja százszor is elmondani, elprédikáltatni, ami fontos, ami hozzá köt. És aki szeretné, hogy a hangja a belsőnkké váljon. Mi lenne, ha az ő örömében osztoznánk? Nem tudok jobb ellentételezését a folyosói anyukának, mint a mennyei Atya.