Pilisborosjenőn jártunk a hosszú hétvégén, könnyű kis fél napos kiránduláson: az egri vár másához kaptattunk a kisváros szélétől felfelé vezető turistaúton. Az idősebb generáció számára nem ismeretlen az épület története, miszerint az Egri csillagok megfilmesítéséhez a fővároshoz közelebb felépítették a híres várat, természetesen jóval kisebb és egyszerűbb formában. Ma már elárvult, növényektől benőtt, vadregényes romként néz le a turistára az egykori díszlet. Hogy az épület nem a török hódoltság korából származik, szinte csak a felismerhetően betonból készült falrészletek árulják el.

A szájhagyomány szerint a film forgatása közben az alkotók elkövettek néhány bakit, amelyek közül a legismertebb városi legenda a karórás török esete. A török és magyar harcosokat ugyanis statiszták, mások mellett akkori sorkatonák személyesítették meg, így történhetett, hogy a felvétel közben az egyik szereplő véletlenül a csuklóján felejtette az óráját, amely látható a kész alkotásban is. Az évtizedek óta terjengő sztori valódisága kétséges, és bár egy fotó elkezdett keringeni a világhálón, az csupán a forgatás szünetében pihenő „vitézeket” mutatja. Egyikük karján valóban ott az időmérő, de ez nem bizonyítja, hogy a filmkockákon is felbukkan.

Kevésbé ismert érdekesség az 1968-ban zajlott forgatásról készült, a neten is megtalálható rövid werkfilm, amelyen a rendező hangját halljuk megafonon keresztül, amint a török sereget játszó katonákkal gyakorolja a soron következő jelenetet. „Kedves elvtársak, imához!” – hangzik a felhívás, és az egyenruhás statiszták szorgosan hajlongnak, leborulnak, imitálják a törökök korabeli vallásos mozdulatait. A történelmi hátteret ismerő mai fülnek talán abszurd és ironikusan hangzó ez a felszólítás, de egyúttal elgondolkodtató. Tömegeket emberi erővel és hatalommal imára parancsolni vagy attól eltiltani sokszor lehetett az évezredek folyamán, a szívünk belső szobájában elmondott őszinte, szívből jövő imádság lehetőségét azonban soha senki sem tudta és nem is tudja elvenni a hívőtől. Isten a történelem ura, mindenható és gyengéden szerető Atya, aki arra vár, hogy minden bajunkkal, bánatunkkal, félelmünkkel, bizonytalanságunkkal, kétségünkkel keressük meg őt, és bízzunk benne.

Épp úgy, ahogy Luther Márton is biztat több száz év távolából, de ma is aktuális szavaival: „Tanulj meg Istenhez kiáltani, nem pedig önmagadban gubbasztani, vagy a lócán heverni, fejet lógatni, csóválni, gondolataiddal magadat emészteni, s töprengve kutatni, hogy miként szabadulhatsz meg?! Minek az örökös siránkozás: jaj nekem, jaj nekem?! Inkább rajta, lusta népség, térdre veled, kezeket, szemeket az égre, elő egy zsoltárt vagy Miatyánkot, s szükségedet, könnyes panaszodat vidd Isten elé.” Ne féljünk hát semmitől és senkitől – kedves testvérek, imára!