Sokunknak ismerős az érzés, amikor egy maratonfutáshoz hasonlítható hét után fáradtan és zaklatottan beesünk az Úr házába. Nincs itt lelki rákészülés, csak valami kétségbeesett sietés Jézust keresve. Ezt látjuk magunkon a tükörben, ezek vagyunk, a huszonegyedik század rohanó, zavarodott embere, a nagybetűs fájdalom.

Sokan beszámoltak már ilyen megfáradt templomba érkezésről. Arról, hogy vasárnapra valósággal elfogytak. Elfogyott belőlük a testi és lelki erő, csak a lélek alján meghúzódó reménység maradt, a csipetnyi bizakodás, hogy Isten kezdeni tud velük valamit. A digitális tükörvilág módszeresen kiszív belőlünk mindent, ami számunkra hit, remény és szeretet, és a gyűlölet pallosait adja a kezünkbe. Szorongás és kétségbeesés ennek az eredménye. Amit nem enyhít a piktogramokkal való lövöldözés. Sőt, minden maradék békénket elveszítjük általa.

Szép lassan elveszünk, szétdarabolódunk, zombiként menetelünk a hatalmas tömegben. Egy tömegjelenet arctalan résztvevője leszünk, aki nem számít, akinek az értéke egy lájk csupán. Esetleg egy vigyorgó fej vagy bármilyen más piktogram.

Miközben elszivárog belőlünk az erő, kétségbeesett kérdések fogalmazódnak meg bennünk: hát ennyi az élet? Valamiféle elsorvadt tömegjelenet? Hol vagyok én ebben? Ez az én életem? A szorongás azért válik örökös társunkká, mert a figyelmünk középpontja lassan elterelődik Jézusról, míg végül teljesen szem elől tévesztjük őt. Ennek szól a kétségbeesett próbálkozásunk vasárnaponként: hátha az Ige megjavítja bennünk azt, amit mi hétközben elrontunk. Így igyekszik az Úr elé az evangéliumi történetekben is boldog-boldogtalan. És így jön Zákeus is, pedig ő a külseje alapján „rendben van”. Ő a jól helyezkedő ember, akinek a zsebében arany csörög. Azt azonban senki sem tudja róla, hogy mi lakozik a lelkében. Tán még ő sem ismeri fel, hogy valójában nem a kíváncsiság, hanem a szabadulás vágya űzi, hajtja a Mester közelébe.

Zákeus a mentális személyi edzők példaképe lehetne, aki jól menedzseli az életét, és ez meghozza a vágyott sikert. A változásról beszélő ember azonban Isten nélkül csak körbejár. Először még felragyog a tekintete az új tájak láttán, aztán gyanússá válik az ismerősnek tűnő hely. Végül felismeri, hogy itt már járt. Ugyanott tart, ahonnan elindult. Nem jutott előre, csak az idő telt el.

Zákeus is végigjárja a maga felesleges, sehová sem vezető köreit. Kiürült lélekkel vonszolja magát Jézushoz. Visszatér oda, ahonnan elindult, elfutott, messzire rohant. Így jövünk mi is Istent látni, hallani. A tömeg, a pszichózis elsodor tőle, szem elől tévesztjük az igazodási pontunkat: Jézust. Elveszünk.

„De jó nektek, hogy van templomotok, van hová jöjjetek” – mondta a közelmúltban egy családi esemény miatt istentiszteletre látogató ismerős. Aki a templomban felismerte a lehetőséget. Isten szavát.