Lélek és szomjúság

Szomj ellen a legjobb orvosság a tiszta forrásból fakadó, éltető víz. Őseink hajdan a patakok, folyók és tavak friss vizéből merítettek, később kutakat, ciszternákat ástak, hogy szomjukat csillapítsák. Embernek, állatnak egyaránt szüksége van vízre, ezért választotta Lót a Jordán folyó környékét, amikor elvált Ábrahámtól.

Ma sincs ez másként, rászorulunk: szomjat olt, életet fakaszt, mi több, minden földi élet alapja. Érdekes, hogy a gonosz a víz nélküli helyeket kedveli, Jézus is a pusztában kísértetik meg az ördögtől. Jóllehet Isten italából, az örök életre buzogó víz forrásából naponta ivott a lelke, de emberként ő is gyakran megszomjazott, legutoljára a kereszten, nagy fájdalmak közt. Szomjúság gyötörte akkor is, amikor Samáriában, egy Sikár nevű városkában, Jákób kútjánál inni kért egy asszonytól, aki ugyancsak tikkadtan érkezhetett oda.

Két szomjúság találkozik itt egymással, Jézusé és az asszonyé. Tudnak-e segíteni a másik szükségén? Ez azóta is újra meg újra megtörténik, és ezek a találkozások gyakran kudarccal végződnek: a samáriai asszony története segítségünkre lehet egymás szomjúságának a csillapításában. Krisztus nem kertel, nem titkolja a rászorultságát, minden konvencióval és előítélettel szakítva megszólítja az asszonyt: „Adj innom!”

Itt mindenképpen szükséges megemlíteni, hogy a zsidók és a samaritánusok nem érintkeztek, mivel gyűlölték egymást, idegen férfiak és nők meg amúgy sem beszélhettek egymással. Ezért kérdezi csodálkozva az asszony: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” (Jn 4,9) Érthetetlen volt számára ennek a különös férfiúnak a viselkedése, amellyel az hadat üzent a gyűlöletnek, és szembement a bevett szokásokkal. Ha nem értette is az okát, mélyen megérintette, hogy valaki megszólította, emberszámba vette.

Fotó: Archívum

A kommunikáció, a szelíden kimondott szó, Isten ajándéka a legmélyebb szakadékot is képes áthidalni, kiváltképpen akkor, ha annak a szájából hangzik el, akiben az Isten Igéje megtestesült. „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (Jn 4,10)

A kapcsolódás létrejött hát, de az asszony még nem érti, hogy ez a barátságos, szelíd férfiú hogyan tudná őt élő vízzel megitatni. „Uram, merítőedényed sincs, és a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is?” – kérdezi kissé provokatívan a különös idegentől. A provokáció a semmibe hull, helyette a lényegről szól a válasz: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne”. (13–14. v.)