Nem a partvonalon kívül
A diaszpórában korholással nem lehet közösséget építeni – jelenti ki Fekete Károly. A Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke a közelmúltban Melbourne és Sydney magyar református közösségeiben szolgált. A tavaly a Magyar Református Egyházhoz is csatlakozó Ausztráliai Magyar Református Egyházak Szövetségéről, a fiatalok megszólításáról, a lelki anyanyelvről és az ottani magyar reformátusság jövőjéről is beszél.
Nem először járt Ausztráliában, mégis különleges útként írta le ezt a mostanit. Milyen érzésekkel tért vissza a távoli földrész magyar református közösségeihez?
Először is az vált kétségessé, egyáltalán sikerül-e eljutnom oda. Nem a meghívás miatt, hiszen szép ünnepre voltam hivatalos, hanem a közel-keleti helyzet okán. Többször kellett módosítani az útvonalat, az átszállások helyét, egyszer vissza is mondták a repülőjegyünket. Végül Kínán keresztül sikerült megoldani. Kicsit hosszabb és fárasztóbb lett így, de amikor tudja az ember, kik várják, az sok mindent átír. 2019-ben Melbourne-ben és Sydney-ben is jártam, most újra ezt a két várost kerestem fel. Az előbbiben annak idején a Bocskai Iskola és a gyülekezet hetvenedik jubileumát ünnepeltük, utóbbiban pedig különleges évforduló adott alkalmat most a találkozásra. A hetvenöt éves fennállásért tartott ünnepséget tavaly elhalasztották, mert akkor az ottani gyülekezet lelkipásztora, Péterffy Kund a Magyar Református Egyház Zsinatának ülésén vett részt, amelyen kimondták az ausztráliai magyar református közösségek csatlakozását.
Most pedig felemelő volt látni, amint Sydney-ben együtt szolgált mind a négy ausztráliai magyar kálvinista lelkipásztor. Egy kontinensnyi országban ez önmagában is ritka alkalom. Melbourne, Sydney, Adelaide és Brisbane többórányi repülőútra esnek egymástól, mégis eljöttek mind a lelkipásztorok, mind a gyülekezeti tagok. Az úrvacsorás istentiszteleten különösen erősen lehetett érezni, hogy ezek a közösségek nem elszigetelten élnek, hanem valóban összetartoznak.
Hét év telt el az előző ausztráliai útja óta. Milyen változásokat látott a gyülekezetekben?
Voltak arcok, akikre azonnal emlékeztem, öröm volt újra találkozni velük. Ugyanakkor többen már hiányoztak azok közül, akiket 2019-ben még ott láttam az istentiszteleteken, mert azóta elmentek a minden élők útján. A diaszpóragyülekezeteket is jellemzi az elöregedés és a természetes fogyás. Meglepett, hogy a gyülekezeti létszámok mégsem mutattak látványos visszaesést. A mostani istentiszteleteken nagyjából ugyanannyian jelentek meg, mint hét évvel ezelőtt.
Ez azt jelenti, hogy alapos missziói munka folyik. Megtalálják az újonnan érkező magyarokat, megszólítják őket, közösséget építenek számukra. Ebben éppen úgy szerepet játszik az odaszánt lelkipásztori munka, mint az aktív gyülekezeti tagok. A Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasainak a jelenléte is meghatározó ezekben a közösségekben. A hétvégi magyar iskolákban, a gyermekmunkában, a kulturális programok szervezésében segítenek, és így természetes átjárás alakul ki a magyar iskola és a gyülekezeti élet között. Ez különösen lényeges ott, ahol a következő generáció megszólítása már önmagában nem könnyű feladat.
Sokat beszéltek a fiatalokról és megszólításukról is. Mennyire nehéz ma a magyar református identitást továbbadni Ausztráliában?
Ez talán az egyik legfogósabb feladat. A második és harmadik nemzedéknek Ausztrália már természetes otthon, miközben a családi gyökerek még magyarok. A kettő között kell valahogy egyensúlyt találni. Sok helyütt már az sem értetődik magától, hogy a fiatalok magyarul beszéljenek, különösen ha a szülők egyike más nemzetiségű. De én nem is ezt érzem a legfájdalmasabbnak. Számomra az a legnehezebb, amikor valaki nemcsak a magyar nyelvét veszíti el, hanem a keresztyén közegét is. Amikor már sem magyarul, sem angolul nem keres gyülekezetet, és a hite is lassan kikopik az életéből. Ennél vigasztalóbb, amikor valaki ugyan már inkább angolul beszél, de keresi a keresztyén közösséget, és fontos marad az életében a hit. A legörvendetesebb persze az, amikor a fiatalok – akár törve is – még magyarul szeretnék megvallani a hitüket. Kint hallottam erre egy félig tréfás szót: „hunglish” – ez az, amikor a két nyelvet keverve használják. De engem ez nem zavar, inkább annak örülök, ha valaki kapaszkodik ezekbe a gyökerekbe, és áldozatot hoz azért, hogy megmaradjon ebben a közösségben. Összetett helyzet ez, nem szabad könnyelműen ítéletet mondani. Ahol mindkét szülő magyar, ott talán természetesebben elvárható, hogy otthon is az anyanyelvükön beszéljenek.
A vegyes házasság már egészen más élethelyzet. Amit viszont igazán jó volt látni: a gyülekezetek keresik az utakat a fiatalokhoz. Melbourne-ben például sok szó esett arról,
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!