Milyen volt a kapcsolata az édesapjával?

Generációkra visszamenőleg rendkívül családcentrikus világban éltek a felmenőim, ideértve a két nagyapám is. A hatásuk a mai napig érezhető az egész óriási famílián. Valóban azok vagyunk, sok százan tartjuk egymással a kapcsolatot, és rendszeresen találkozunk. Ez jelentős mértékben az apai nagyapámnak és a házasságának tulajdonítható. Konzervatívan, a korhoz képest mégis sok szempontból szabadelvűen nevelték a gyermekeiket. Tudatosan alakították ki a sajátos nemzeti-keresztyén, egyúttal az emberi szabadságot mélyen tisztelő elvrendszerüket. Mi hatan vagyunk testvérek, és a szüleim nagyon egymásra találva, bensőséges, mély szeretetben neveltek minket. Édesapám nyolc évet töltött börtönben a kommunizmus áldozataként. Emiatt későn tudott megnősülni, harminchárom évesen született az első gyermeke.

Szabadulása után semmiféle karriert nem akart, nem is tudott indítani, de letisztult, mély hitben élt. Így a háziorvos édesanyám pezsgő, mozgó, szakmailag elkötelezett élete mellett ő leginkább ránk figyelt, otthonosan mozgott a háztartásban, a velünk való foglalkozásban.

Ez akkoriban nem számított szokványos modellnek, talán még ma is ritka.

Eleinte az anyai nagymamám még segített, de miután ő meghalt, főleg édesapám maradt, bár addig is mindkét szülőnk sok időt töltött velünk. Apám már kora délután hazaért a munkából, édesanyám viszont orvosként gyakran késő estig dolgozott. Tehát a szakmaorientált, egyben kenyérkereső szerep inkább az édesanyámnak jutott. Édesapám közben a kertet gondozta, a mindennapi tennivalókat intézte körülöttünk, leginkább hozzá fordulhattunk a hétköznapi ügyeinkkel, a kérdéseinkkel.

Az orvostudomány szeretete tehát az édesanyjától ered?

Valójában a nagyszüleimnek is köszönhető. Az anyai nagyapám és az apai nagybátyám is neves orvosok lettek, markáns szakmai hivatástudattal, elismert teljesítményekkel. Édesanyám szintén vezető házi gyermekorvosként dolgozott, erős karakterrel és szakmai elkötelezettséggel. Ezek a minták nyilván formáltak mindnyájunkat, de az apai oldalról meghatározó pedagógus hátteret is kaptam. Őket hasonlóan elkötelezett, hivatásszerető embereknek ismertük, sokan is választották a tanári pályát édesapám testvérei és az unokatestvéreim közül is. Összefoglalva: ez a fajta hivatásszerű, küldetéstudatos munka példaként állt előttem. Végül ezt az utat választottam, de mellette a család is ugyanolyan alapvető elem maradt az életemben.

Tud említeni olyan konkrét nevelési elvet vagy módszert, amelyet az édesapjától vitt tovább?

A mindennapok megélése, a családi fészek hangulata az, amely a leginkább megtartó erejű a különböző élethelyzetekben. Ez tart benne az igazán lényeges gondolati és életformakörökben. Azt tapasztaltam meg édesapámnál, hogy nem csak a módszerek számítanak, legalább ennyire az is, hiteles és igaz-e mindaz, amit mondunk és teszünk. Korunkhoz képest minket rendkívüli szabadságban neveltek. Középiskolásként láttam, mennyivel szigorúbb szabályok között tartották a barátaimat. Nálunk viszont mélyen bizalmas kapcsolat működött, persze tudtuk, meddig mehetünk el. Ismertük a korlátokat, és ez a bizalom és szeretet képessé tett minket arra, hogy kölcsönösen vigyázzunk egymásra, és ne lépjük túl a határt. Ezt tartom a legnagyobb útravalónak.

Sikerült ezt továbbvinnie?

Azt hiszem, igen. A család alapvető voltát, azt, hogy tudjunk egymásra támaszkodni, fontosak legyünk egymásnak, és az értékeinket megtartva szabadok maradjunk, sikerült átmentenünk. A feleségemmel mindketten orvosok vagyunk. Nálunk közelebb állnak a szerepek a hagyományoshoz: én vagyok az, aki erősen a hivatásának él, a feleségem pedig meghozta azokat a kompromisszumokat, amelyek lehetővé tették a folyamatos figyelmet a családra. Én is igyekeztem – ha időben nem is mindig sokat, de koncentráltan és az alkalmakat teljesen kihasználva – a gyermekeimmel lenni, ebben alakult ki a mi harmóniánk. Sok szempontból persze megváltozott a világ. Mi még diktatórikus rendszerben nőttünk fel, amelyben rendkívül felértékelődött az otthon szerepe. A mostani világ jóval nyitottabb, így ezt az óvóhely jellegű funkciót már nem éreztük annyira indokoltnak. A saját gyermekeink nevelésében arra törekedtünk, hogy autentikus, a világban a helyüket megtaláló, az értékeket világosan látó, szabad emberekké váljanak. Kapják meg otthonról azt a szellemi, lelki és testi indítást, amelyre szükségük van, de azután a maguk útját járják.

Fiatal orvosként, az ügyeletek és a számos szakmai teendő mellett hogyan sikerült érdemben részt vennie a gyermekei életében?

Az öt gyermekünkből az első három meglehetősen közel született egymáshoz, ekkor még rendkívül fiatalok voltunk. Mire végeztünk az egyetemen – ahová a feleségemmel egy évfolyamra jártunk –, már a