Végképp megérkezett a nyár – a pihenés és a feltöltődés időszaka. Aki csak teheti, egy-két hét erejéig kilép a taposómalomból, hogy erőt gyűjtsön, élményekkel gazdagodjék.

Emberlétünk egyik nagy nyomorúsága a törékenységünk. Rászorulunk a megállásra, a pihenésre. Felgyorsult világunk azonban nem kedvez azoknak, akik néha megálljt szeretnének parancsolni a folyamatos hajtásnak. Aki lemarad, kimarad – tartja a régi mondás, megideologizálva a rohanást.

Némelyek úgy vélik, hogy a régi időkben közel sem volt ennyire zsúfolt az emberek élete. Nekik ajánlom Mózes imádságának egy rövid részletét: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10) Lám, régen sem volt minden jobb. A napok akkor is ugyanilyen hosszúak – vagy rövidek – voltak, és ugyanúgy rengeteg tennivaló tornyosult az ember feje fölé.

A Szentírás sokszor szól a munkáról. Kálvin János is foglalkozott ennek teológiai kérdéseivel, láthatjuk, ezek minden korban terítékre kerülnek. Azonban foglalkozunk-e a pihenés teológiájával?