Bár a nyári szünet véget ért, szóljunk mégis könnyedebb témáról: a komolytalanságnak is megvan a helye az életünkben.

J. R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura című trilógia szerzője, az óangol irodalom professzora Oxfordban egy alkalommal jegesmedvének öltözve jelent meg egy szilveszteri mulatságon – amely nem is jelmezbál volt. Máskor egy angolszász harcos teljes vértezetében bárddal kergetett meg valakit. Néri Szent Fülöpről, a mosolygós szentről (akit a legtöbben a Legyetek jók, ha tudtok című filmből ismerhetnek) feljegyezték, hogy táncolva énekelt Róma utcáin, vicckönyvekből olvasott fel szerzeteseknek, és egyszer félig leborotvált szakállal jelent meg egy kormányzati tanácskozáson. Emellett felkarolta Róma árváit, pásztorolta az elesetteket, és közbenjárásával két háború kirobbanását is megakadályozta.

Adrian Plass brit keresztyén író szintén sok valóságszagú anekdotát oszt meg olvasóival az Egy kegyes kétbalkezes naplójában. A főhős mások lelki épülését szolgálandó kezd naplóírásba, azonban hamarosan kiderül, inkább csak a „gyengeségeivel dicsekedhet”. Ez a könyv különösen sokat adott nekem. Tizenhat évesen tértem meg, nem sokkal ezután elkezdtem magam egyre komolyabban venni. Próbáltam szigorúan megtartani a napi csendességet (ez nem mindig ment), és kezdtem egyre ítélkezőbb lenni nem hívő osztálytársaimmal szemben.

Adrian Plass lelki bukdácsolásai nemcsak szórakoztatók voltak, hanem görbe tükröt is tartottak elém. Segítettek, hogy ne vegyem magam túl komolyan. Szeretném azt hinni, hogy azóta is több kegyelemmel tekintek magamra és embertársaimra. Különösen felnőttkorunkra fordul elő, hogy kikopik a móka, az örömteli, önfeledt kacaj, az ártatlan huncutság, amely egy kis vidámságot csempész az unalmas hétköznapokba. Az egyházi életünk is alapvetően mosolytalan – szinte komor. De