„Lezárult a választás, és rögtön el is kezdődött egy újabb kampány” – idézte az egyik politikusunk közeli ismerősöm, hallván, hogy a református egyházban megkezdődött az általános tisztújítás. Szerinte valójában a püspökválasztás számít igazán, mert „az a legfontosabb, ki lesz a góré, minden más mellékes”.

A hatévente ismétlődő általános tisztújítás bevett gyakorlat egyházunkban. Ekkor választják meg gyülekezeteink az egyházi elöljáróikat: püspököket, espereseket, egyházkerületi és egyházmegyei gondnokokat, zsinati tagokat. Nyilvánvaló, hogy a gyülekezetek számára sem közömbös, ki lesz a püspök, ki áll majd a következő hat esztendőben egy-egy egyházkerület, illetve a Zsinat élén!

Csakhogy a püspöki tisztség az egyházban nem uralmat, hanem szolgálatot jelent. Éppen ezért nemcsak az számít, kit választunk meg, hanem az is, milyen úton jutunk el a döntésig. A püspök (felvigyázó) és a presbiter (vén) az újszövetségi gyülekezet vezetésére, pásztorolására volt hivatott. A keresztyénség térhódításával a püspöki tisztség fokozatosan több gyülekezet felügyeletét látta el, és idővel rangot jelentett. A reformáció után némelyik protestáns egyházban tovább élt ez a rend. Hazánkban egy ideig szuperintendensnek nevezték az egyházkerületek lelkészi vezetőit, később a püspöki cím vált általánossá.

A püspökválasztás mai formájának nincs közvetlen bibliai mintája: a jelenlegi rend történeti fejlődés eredménye. Az Újszövetségben a gyülekezet vezetőit a közösség választotta meg, egyházunk mai gyakorlatában is a gyülekezetek presbitériumai választják meg az egyházkerületek elöljáróit.

A jelenleg zajló általános tisztújításban elindult a jelölési folyamat. Ezt több helyütt megelőzte a lehetséges jelöltek bemutatása, mintegy jelezve: amennyiben felkérik őket erre a tisztségre, készek vállalni a megméretést. Különböző fórumokon