Jó gyermekkorom volt, hálás is vagyok érte. Falun nőttem fel, egészséges környezetben, ép családban, jó, aktív gyülekezetben, a falu minden jellegzetességét magán hordozó településen (Seregélyes). Ezért is nem éltem meg semmi hátrányt abból, hogy papgyerek vagyok, egyébként inkább rossz gyerek voltam, mint jó. A szüleimnek volt okuk némelykor a szégyenkezésre, amikor ilyesmi hírek terjedtek rólunk: „Tiszteletes úr, a fia a Schäffer-gyerekkel halat árul a bolt mellett.” Így is volt, a szorgos hívek „megvették” a kanálisból kishálóval kifogott sneciket, amelyeket koszos dunsztos üvegből árultunk (még nem volt ilyen erős a NAV), darabját ötven fillérért.

A családi legendárium magva – amely persze kicsit mindig módosult – az a történet is, amikor kisgyermekként egyszer próbára akartam tenni apukámat. Egy alkalommal (hat-hét évesen), már nem tudom, milyen megfontolásból (nem veszekedés vagy konfliktus nyomán), amikor a kocsit beparkoltuk a garázsba, eléálltam, hátratettem a kezem, és nagy peckesen, felemelt fejjel a szemébe mondtam: – Édesapám, én nem szeretlek téged.

Pontosan nem emlékszem az arca közvetlen rezdüléseire, de úgy érzékeltem, nem jött zavarba, odalépett hozzám, megsimogatta a fejem, és csendesen azt mondta: – Az nem baj, kisfiam! Az volna a baj, ha én nem szeretnélek.

Annyira találó volt ez a mondat, hogy utána soha többé nem kérdőjeleztem meg a szeretetét, de később sem volt nehéz Isten (atyai) szeretetét átélni. Mert körülbelül ez a felállás. Ha mi néha nem szeretjük, ha lázadunk, eltávolodunk tőle, ő csak odalép, megsimogatja a fejünket, és csendesen szól…

Aztán ez a mondat persze a szeretetnek egyfajta topikja lett a családban, ha édesapám meg akarta „ríkatni” a gyülekezetet, elmesélte. Ha én is jelen voltam, a gyülekezet részvéttel rám nézett, s tekintetükben ez látszott: „Na, ez az a kis pimasz papgyerek, pedig hogy szereti az édesapja!”