Vasárnap, XIII. évf., 35. sz.

(1926. augusztus 29.)

Mohács a magyar bűnök isteni büntetése: ezt kiáltotta bele velőkig ható élességgel a maradék magyarság lelkiismeretébe a magyar reformáció. Ennek ma újra a legnagyobb és legfájdalmasabb mértékben aktuális hirdetése kiváltságos szent kötelessége a magyar református egyháznak és keresztyénségnek. […] Mohács nemzetét ma sem emelheti ki a magasságba más, mint az, ami akkor kiemelte: az ítéletet, de egyben kegyelmet is hirdető mennyei harsonaszó. A nagy tanulnivalónk a mohácsi sír fölött nem is áll egyébben, mint abban, hogy erről a mi nagy mondanivalónkról el ne felejtkezzünk és le ne mondjunk soha, magyar református egyház és keresztyénség.

Minekünk nemcsak az egyénekkel szemben, de nemzeti vonatkozásban sincs egyéb hivatásunk, mint bizonyságot tenni a bűn föltétlenül kárhozatos és halált szerző voltáról s a kegyelemnek bűnön és halálon egyszerre győztes erejéről – úgy, hogy ez a bizonyságtevés ne emberi bölcsességnek hitető beszédiben álljon, hanem léleknek és erőnek megmutatásában. Hagyjuk más egyházaknak a politikai bravúrokat. Hagyjuk a szekták torz zugkeresztyénségének a nagy közösséggel nem törődő, egyéni pietista ömledezéseket. És hagyjunk a világnak mindenféle világi módszert. Mitőlünk, magyar reformátusoktól Mohács és Trianon nemzete – épp úgy és még sokkal inkább, mint ezelőtt négy századdal – lelket és erőt vár, lélekmentést és erkölcsi erőkkel való feltámasztást kíván.

Ha ezt megkapja tőlünk: akkor a trianoni sírból is, úgy, mint egykoron a mohácsiból, ki fog kelni a vér, a könny és a Lélek három-egy magvetése: az új, a jobb, a nemesebb, a győzelmesebb magyar szellem és magyar erkölcs. Ha pedig ezt nem kapja meg tőlünk, vagy ha nem tőlünk kapja meg: – ó jaj, takarjuk el az arcunkat még a puszta gondolatától is ennek a szörnyű lehetőségnek! Mert ez a magyar református egyház és keresztyénség Mohácsát jelentené.