A pünkösd utáni héten a leglehetetlenebb időpontban döntött úgy egy versenygalamb, hogy a kertünkben piheni ki magát. Szerencséjére a hozzá hasonló állatokat nem kedvelő kutyánk elől elzárt területen landolt, különben itt érne véget a történet.

A madár az e védett részt határoló kerítésen át nézegetett ránk bizakodó tekintettel, mint aki épp látogatóba érkezett, és a csengetés után érdeklődőn kukucskál befelé, jön-e már a házigazda.

A férjem bement, megfogta a galambot, és megpróbálta felreptetni, de az néhány szárnycsapás után visszatottyant az autó tetejére. Nem tűnt sérültnek vagy betegnek, a felkínált víznek láthatóan örült. Arra gondoltunk, hogy talán messziről érkezett és elfáradt, így elszállásoltuk egy műanyag rekeszben. Sikerült telefonon egy galambokhoz értő emberrel beszélnem, aki elmondta, hogy a madárka két-három nap pihenés után várhatóan felerősödik, elengedhető lesz, haza fog térni.

Mindeközben vacsoravendéget vártunk, de a készülődés helyett rögtönzött ketrecet eszkábáltunk, és ismerősökhöz telefonálgattunk, honnan tudnánk szerezni morzsolt kukoricát és egy kis napraforgót a váratlan látogató részére.

Másnap aztán minden megoldódott. Hosszas nyomozás után a galamb lábgyűrűje alapján megtaláltuk az ország másik végében élő gazdáját, akihez közvetítővel sikerült is eljuttatni a madarat. Ugyanis, mint kiderült, vendégünk nem az a talpraesett, hazatérő fajta galamb volt, hanem tévelygő, kissé butuska jószág. Hiába engedtük volna el néhány nap múlva feltáplálva, valószínűleg előbb-utóbb egy macska szájában végezte volna.

A történet meglátásom szerint több tanulsággal is szolgál. Elsőként, hogy még egy galamb sem eshet le a földre gondoskodó Atyánk tudta nélkül. Ez a madárka is számíthat neki, mert több szempontból jó helyre pottyant: nem lett belőle kutya vacsorája, olyan emberek kezébe került, akik a szívünkön viselték a sorsát, végül pedig hazajutott.

A másik tanulság egészen személyes. Arról szól, hogy szükséghelyzetben az ember le tudja győzni az ellenérzését. Ugyanis régóta irtózom a galamboktól. Míg más eteti őket, én menekülök előlük. Ezt a szegény madarat azonban, amely egészen kedvesen és látható bizalommal nézett rám, úgy megsajnáltam, hogy már nem magammal, a saját reakcióimmal foglalkoztam, hanem azzal, mit tehetek érte. Azzal, hogy éppen nálunk pihent meg ez a galamb, talán az volt Isten célja, hogy gyakoroljak arra az esetre, ha ennél nehezebb helyzetben kell majd félretennem az undorodást, a félelmet, azaz hátrébb sorolni önmagamat.

Nagy áldás, ha meg tudjuk látni a hétköznapi eseményekben is Isten keze nyomát! Ugyanis ő ezeket a jelentéktelennek tűnő kis történeteket is fel tudja használni arra, hogy megmutassa a kegyelmét, tanítson az igazságaira, és szeretettel formálja a jellemünket. Hiszen sok galambnál is értékesebbek vagyunk a számára.