Ha ma belépsz bármely kommentszekcióba, néhány pillanaton belül garantáltan szembetalálod magadat a nagybetűs keserűséggel. Csalódások, rossz döntések, elrontott életek, lelki félelmek, szorongások és az egyedüllét fájdalma. Mindez támadó arroganciába és gyűlöletbe csomagolva. A támadó ember mindentudásba és mindenlátásba rejti a traumáját. Aztán leteszi a telefont vagy számítógépet, és elönti a keserűség. Naponta sok órán át árasztja magából a gyűlöletet, amely sehogy sem akar elapadni, sőt egyre több mérgező ártalom zúdul a lelkéből. Eközben a nap folyamán még apa is kellene hogy legyen, vagy anya, nagyapa és nagymama. Meg gyermek. Olyasvalaki, akinek – ha már minden dühét, haragját és gyűlöletét rázúdította a társadalom többi tagjára – legalább otthon meg kellene próbálnia szeretni, segíteni, ragaszkodni, simogatni, adni. Kérdés, persze, lehet-e ilyen ellentmondásban élni. Vagy egy időn túl a méregzuhatag mindent eláraszt: az életünket, a környezetünket?

A virtuális világ a lelki egészségünket roncsolja. Álarc mögé bújtat, amely mögött – úgy gondoljuk – következmények nélkül lehetünk aljasok. Szünet nélkül onthatjuk a szót. Lincselhetünk. Mindemellett azért még próbáljuk tartani magunkat, úgy tenni a parkban, az utcán, a boltban, a nyaraláson, a villamoson, mintha minden rendben volna. Mintha tisztes polgárként élnénk az életünket. De ezt lassan már mi magunk sem hisszük el. Állandósul a lélek sajgó fájdalma. Online és offline egyaránt.

Felemelő volt látni az idei futball-világbajnokságon a keresztyén labdarúgók egymásra találását, bizonyságtételét, imádságát. Az európai szemlélőnek különösen is az lehetett, hiszen a vén kontinensen manapság mindarra ráborul a politikai korrektség leple, ami szembeszáll az aktuális fősodorral, narratívával, támogatott ideológiával. Volt valami természetesség és egyszerűség ebben a világgá közvetített összekapaszkodásban, a pályán egymásra találó Krisztus-követők dicsőítésében – az ilyesmitől jó ideje elszokott az európai ember.

Jó volt látni, hogy a hit gyakorlását más kultúrkörökben nem az a szemérmes rejtőzködés jellemzi, mint a gyökereitől elszakadt, ostrom alatti Európában. Nem a szokott aggodalmaskodó töprengést láttuk az arcokon, hogy jó-jó, de mit szól ehhez a másik ember: a szomszéd, a rokon, a munkatárs? A hitvallás természetességét láttuk. Amit Európában veszni hagytunk, felhígítottunk, elrejtettünk, ahhoz a világ más részein ragaszkodnak, és megélik.

A hívő játékosok megoldást kínáltak keserűségbe és gyűlölködésbe temetkezett világunknak. Köztük nekünk, magyaroknak. A keskeny út valóságát, amelyen Jézussal haladhatunk. Ahol kiléphetünk az életünket eltorzító, eluraló mátrixból, a virtuális valóságból, amely fogva tartja a lelkünket.