Az ő érdeklődő, elhívásomat firtató kérdései maradtak meg bennem az egykori vizsgabizottságból. Bennem lapult a félsz, mi lesz, ha nem sikerül, ha haza kell kullognom a nehéz utazótáskával. De sikerült. Bojtor István, mindannyiunk Pista bácsija meglátott bennem valamit, amit még én sem. A tejfelesszájú ifjúban, aki próbált utat találni magának. Ő pedig rásegített az útra. Kedvesen, szeretettel, figyelemmel, csipkelődő humorral.

Így lettem a tanítványa. A tanítványság pedig olyan, aminek csak kezdete van és folytatása, de soha nincs vége. Örökös állandóság. A tanítványság annak tudata és elismerése, hogy amivé lettél, azzá sok tekintetben általa lettél. Ha ott voltál, ha figyeltél, ha hallgattad őt, ha tanultál tőle. Ha minden tőle kapott érték benned maradt, és nem csupán elraktároztad poros polcokon, hanem használod is a mindennapokban, a szolgálatodban, az életedben.

Számos történet sorjázik bennünk róla. Közös és egyéni emlékeink. Leveleiben konferenciákról, találkozókról, táborokról adott hírt. Kérte, szóljunk egymásnak, vár minket. Ez volt az ő legfőbb ajándéka. Az, hogy várt minket. És mi mentünk. Akkor is, amikor már messzire fújt minket egymástól a szél. De előtte még ott voltak a főiskolai évek. Míg a kollégium felújítása zajlott, csodás hónapokat töltöttünk a zempléni hegyek között, a fonyi parókián.

Később is szívesen kijártunk ide szolgálatra, kerti munkára, nyári táborokba, találkozókra. Az iparváros szürke falai közül jólesett kiszabadulni atyai szeretetébe. Tanulni tőle mindazt, amit nem lehet az egyetemi padok között elsajátítani, csakis szűk asztaltársaságban, Uzonka néni gondoskodó szeretetében részesülve. Pista bácsi társaságában önbizalmunk támadt, hiszen figyelt ránk, meghallgatott, és ha kellett, derűs tekintettel, jellegzetes humorával helyreigazított. És igen, kellett, szükségünk volt a javításra, az útbaigazításra.

Képek, levelek, képeslapok, történetek, könyvek, egyetemi jegyzetek mesélnek nekünk róla. Különleges és megismételhetetlen időkről. Életutunkat megalapozó évekről. Az emlékezés hálára indít az együtt töltött alkalmakért, amelyek, hisszük, nem múltak el nyomtalanul. Alakították, formálták a személyiségünket, a hitünket; a világról, az egyházról, a nemzetről alkotott gondolatainkat. Rá is szorultam botlásaim, elbukásaim közepette az ő atyai, testvéri figyelmére, jelenlétére. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy szolgáljunk, hogy igehirdetőkké váljunk. Sőt, talán éppen ő tett ezért a legtöbbet...

A magvető munkája nem ér véget ez év eleji földi távozásával. Mert a mag, ha jó helyre hullott, a teremtő Lélek által életre kel, a föld fölé tör, növekszik, míg végül termést hoz, gyarapodik, további termések nőnek ki belőle. Ez Pista bácsi öröksége. Magunkban hordozunk mindent, amit tőle kaptunk. A viszontlátás reménységét is.