„Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia.” (ApCsel 16,1–2) Először ez a szentírási mondat számol be Timóteusról, aki Pál apostol közvetlen munka- és útitársa lett.

Megkapóan szép és mély, ahogyan az apostol élete végén Timóteus keresztyén hitét jellemzi: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” (2Tim 1,5) Pál számos levelében említi fiatal munkatársát, sőt a hozzá írt két levél olyan feladatkijelölés, amely egyrészről Timóteusnak, a gyülekezetvezetőnek, elöljárónak, a hit megőrzőjének és továbbadójának, a hit nemes harca megvívójának (vö. 1Tim 1,18) szól, de mindenki másnak is, aki ugyanebben a szolgálatban áll, a hitben élő nemzedékek láncolatában, Krisztus egyházában. Timóteus személye és küldetése azért lényeges, mert ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely már nem volt közvetlen tanúja a testet öltött vagy a feltámadás után még az emberek között megjelenő, megdicsőült Krisztusnak. Ugyanúgy, ahogyan mi.

A hit megőrzése, az egyházi közösség építése azóta is feladatunk. Timóteus nemzedékének nemes megbízatása, hogy a kialakuló egyházi közösségben hűségesen szolgáljon. „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt” (1Tim 4,12) – azaz nem az életkor számít, hanem a küldetés. Hitben megpróbáltként egész életével, magatartásával példává kell válnia.

Rendkívül fontos a gyülekezet, a hívő közösség lényegi, mai napig érvényes rendjének a fenntartása: „Amíg megérkezem, legyen gondod a Szentírás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra.” (1Tim 4,13) „…maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” (1Tim 4,16)