Ha valami jó, annak ellenpárja is van. Jó a hit, de fenyegeti a hitetlenség. Jó a szépség, a fény, a szeretet – de világunkban minderre a rút és sötét gyűlölködés árnyéka vetül. Épp ezért semmi meglepő nincs abban, hogy a jánosi levelek Krisztus legfőbb ellenségét Antikrisztusnak nevezik (1Jn 2,18.22; 4,3; 2Jn 7), noha nem egyetlen alattomos Krisztus-ellenlábasról, hanem több antikrisztusról esik szó.

Istennek minden időben voltak ellenségei, a Bibliában előfordulnak erőteljes összecsapások efféle erőkkel (pl. Ézs 27,1). A keresztyének a rájuk leselkedő, mindennapi veszedelmek mellett számoltak az Isten ügyére támadókkal is, ezért írt Pál apostol törvénytipróról és Beliálról (2Thessz 2,8; 2Kor 6,15). Jelentős ellenfelek, nagy kárt okozó erők ezek. A jelenések könyve szerint az idők végén veszi majd kezdetét az utolsó ádáz küzdelem (20,8), ez a hit végső próbatétele Krisztus győzelme előtt. Elborzasztó gondolat.

Az Antikrisztus képében nem az ereje a legmegrázóbb. Ez az ellenség, ezt teszi egyértelművé az 1Jn 2, nem külső fenyegetésként lép fel pusztító erővel, hanem belülről támadja meg a gyülekezetet. Az egyházat megosztó tanítókról, elöljárókról van szó, a Krisztusról szóló tiszta beszéd meghamisítóiról. Az egyház történetében, elmérgesedő viták idején hangzott el gyakran ez a jelző, Kálvin esetenként a római egyház fejét nevezte így. Mégis, jó óvatosan bánni az ilyen súlyos címkével! Eldurvult, alpári a közbeszédünk, és ez olyan idő, amikor az egyházban az evangéliumnak, a bizonyságtételnek, a hirdetett Igének kell erőteljesnek lennie, nem a jelzőknek.

Ahol hitelesen tanúskodnak Krisztus mellett, ott az elferdített tanítás is megjelenik előbb-utóbb. A jó hír: nemcsak megjelenik, hanem le is lepleződik, és megsemmisül. Ez vár az Antikrisztusra mindenkor, az idők végén is.