A háború kitörése után családjával egy időre Magyarországra költözött, mégis visszatért Szőlősgyulára. Miért?

Akkor mi is úgy láttuk, talán könnyebb lenne Magyarországon. Hívtak bennünket, hogy ne maradjunk a veszélyzónában. Megpróbáltunk új életet kezdeni, de rá kellett jönnünk, hogy ez nem olyan egyszerű. Gyerekekkel az embernek különösen szüksége van saját helyre, saját közösségre. Hiányzott a család, a falu – az a közeg, ahol otthon vagyunk. Azt is beláttuk, hogy minket még nem fenyeget akkora veszély, mint sokakat. Többen imádkoztak értünk, és úgy érzem, az Úr végül visszavezetett bennünket oda, ahová tartoznunk kell.

Hogyan talált rá a szeretetszolgálati munkára?

Amikor nálunk is elindult a református diakóniai szolgálat, a lelkipásztorunk ajánlott rá. Szőlősgyulán részben az angliai támogatók segítségével jöhetett létre a munkapont, engem is felvettek.

Ugyan nem volt idevágó végzettségem, de azt mondták, talpraesett vagyok, tudom végezni. Azóta is ezt teszem, és most már tanulok is, hogy papírom legyen róla, de sok mindent a gyakorlatban sajátítottam el.

Mit jelent ez a gyakorlat?

Hivatalosan naponta hat gondozottat kell meglátogatnunk. Vérnyomást mérünk, vércukorszintet ellenőrzünk, gyógyszert váltunk ki, bevásárolunk, számlákat fizetünk be, ügyeket intézünk. Időnként személyes gondozási feladatokban segítek, máskor fát vágok, füvet nyírok, vagy valamilyen ház körüli munkát végzek, ma épp a postát vittem ki. De a legfontosabb mégis a lelkigondozás. Sok a magányos idős. Mire odaérek hozzájuk, már várnak. Beszélgetünk, meghallgatom, mi nyomja a szívüket. Nemegyszer kérnek, amikor indulnék tovább: „Ülj még egy kicsit!” Úgy látom, leginkább erre van szükségük.

Mit változtatott a háború a falu és az emberek életén?

Rengetegen elmentek. Korábban körülbelül ezerötszáz lakosa volt a színmagyar falunak, ma talán hétszáz-nyolcszáz ember él itt ténylegesen. Sokan kezdtek máshol új életet. A még itthon lévő férfiak közül többen állandó bizonytalanságban élnek, félnek a behívástól, bujkálnak. Ez óriási lelki teher. De azt is látom, hogy a nehézségek közelebb hozzák az embereket mind egymáshoz, mind Istenhez. Olyan férfiak is megjelentek a templomban, akiket korábban soha nem láttunk ott. Isten még a rosszból is tud jót kihozni, sőt, gyakran éppen a nehézségek ráznak fel minket, és visznek közelebb hozzá.

Nap mint nap időseket gondoz, közben a saját szüleiről is gondoskodik. Más szemmel néz így azokra, akiket látogat?

Biztosan. Egy háztartásban lakunk a szüleimmel. Édesapám rokkantnyugdíjas, édesanyám pedig a covid után nehéz időszakot élt meg. Naponta látom, milyen nehézségekkel jár az időskor. Az egészség nem csak a gyógyszeren múlik. Fontos a mozgás, a tisztaság, de ugyanilyen lényeges, hogy legyen kihez szólni, legyen miért felkelni reggel. Az idősek is addig maradnak viszonylag jó állapotban, amíg találnak feladatot, például művelik a kertet – amíg úgy érzik, szükség van rájuk. Talán ezért is értem meg könnyebben azokat, akiket látogatok. Nemcsak a betegséget látom bennük, hanem az embert is.

Mit jelent önnek személy szerint a diakóniai szolgálat?

Része a fáradság, a felelősség, mégis kellemes tehernek nevezném, mert úgy érzem, sokkal többet kapok vissza belőle, mint amennyit beleadok. Ebben a szolgálatban tudom Krisztust képviselni az emberek között. Áldásként tekintek rá, hálás vagyok azért, hogy végezhetem, és ebből tarthatom el a családomat. Úgy érzem, Isten állított ide, itt kell helytállnom.