Pál apostol a Timóteusnak szóló két levelét fogságból írta kedves tanítványának és munkatársának, bizonyára Timóteus is írt neki. A levél alaphangját az elején megfogalmazott intelem adja meg, amelyet talán a Károli-fordítás szerint idézünk a leggyakrabban: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze!” (2Tim 2,3) Az új fordításban már így szerepel: „Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.” A jobb megértésért álljon itt a görög szó is, ismerős idegen szóként: szün-kako-pathein: együtt rosszat elszenvedni. Mindkét fordítás igyekszik visszaadni az eredeti jelentést, csak más szemszögből. Károlinál a munka terhét hordozóból lesz jó harcos, az új fordítás a levél írójával való együtt szenvedésről beszél.

A levél tartalma nem csak Timóteusnak szól, általános érvényű. Az első fontos üzenet, hogy aki az Úr ügyében fáradozik vagy szenved, nem magányos harcos, mindig vannak társai, ha más nem, olyan, aki imádkozik érte. Pál állandóan imáiban hordozta a tanítványt, de biztatta, hogy keressen maga körül is munkatársakat. Már az első levélben szól a kegyelmi ajándékok „felgerjesztéséről”, a megbízható munkatársakról.

Ma egyházunk egyik legnagyobb gondja a munkatársak hiánya. Nem egy lelkész panaszolja, hogy mindent egyedül kell végeznie. Sokszor lehetne pedig találni munkatársakat, csak észre kell venni, milyen karizmával rendelkeznek. A gyülekezet akkor épül, ha az új tagok beilleszkednek, valamint ha megmaradnak az írásokhoz való hűségben. Nem keverednek felesleges vitákba, még ha vonzó is a nyerészkedés, amiatt sem térnek le az Úr útjáról. Az apostol lelki szemeivel már ilyennek látja Timóteus gyülekezetét, ezért mondja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” (4,7) Tudja, hogy átadhatja a stafétabotot a következő nemzedéknek.

Bárcsak lennének minél többen, akik így gondolkodnak és gondoskodnak egyházunk jövőjéről!