A mindennapi egyházközségi ügymenetben kevés vetélkedőre és mókára nyílik mód, sőt, kevesebb kapcsolódásra is. Éljünk bár a legkreatívabb gyülekezetben, ahol egy istentisztelet megvalósulását sok szolgáló támogatja, akkor sem derül ki, hogy ki az angyalod, ki építi a legizgalmasabb homokvárat, vagy kinek engedi meg a gyermeked, hogy bekenje őt naptejjel – amit egyébként neked nem hagy… Tábortűz mellett nem csak az arcunk pirul ki, de az énekek is teljesen más érzelmi töltetet és átélést nyernek.

A táborban mindig akadnak meglepetések. Kiderül, ki verhetetlen a kvízekben, ki a legügyesebb a játékokban, és ki az, akinek egészen különleges adottságai vannak. Közben hobbik, érdeklődések, személyes történetek és Isten-élmények is felszínre kerülnek.

Több alkalom adódik megtapsolni egymást, ünnepelni a kreativitást, együtt csodálni a természetet – vagy épp átélni a csoportdinamika hullámzását, ha valami nem kedvezően alakul…

Mindeközben össze is csiszolódunk. És ki csendesebben, ki hangosabban, ki csak a részvételével, ki az énekével, ki egy áhítat vagy program levezetésével – hitvallást teszünk. Olyanok, akik bármely más körülmények között nem lennénk együtt, talán nem is feltétlenül kedveljük egymást annyira, hogy egy kávéra meghívnánk a másikat, Isten körül kórussá, istentiszteletté, röplabdaszurkolókká válunk. Társakká izzadásban, szúnyogokat csapkodva.

Egészen más felületeken tudunk ilyenkor kapcsolódni, és ez kitart visszatérve a gyülekezetbe is. A közös élmény összekovácsol. Nemrég a zsinati ifjúsági osztály vezetőjétől hallottam arról a tapasztalatról, mi tartja meg a fiatalt a gyülekezeti közösségben. Nem az, ha van egyetlen tehetséges ifivezető, aki magához kapcsolja az összes fiatalt. Hanem ha van négy-öt, netán hat felnőtt, akár idősebb is, akivel közös élmény köti össze, így lett kapcsolópontja, akivel van min összekacsintani, vagy akit megkérhet arra egy vizsga előtt, hogy imádkozzon érte.

Az istentiszteletet leszámítva a legtöbb programunkon nem találkoznak egymással a különböző korosztályok. Az meg hagyományosan frontálisan zajlik, nem alkalmas arra, hogy ilyen kapcsolatok, szövetségek kialakulhassanak. Ott is csak egy-két ilyen kapcsolat jön létre, ahol még tartják a gyülekezeti keresztszülőség szokását.

De egy tábor alkalmával mindig adódik valaki, aki leül mellé, aki szurkol neki a pingpong- vagy csocsómeccséhez, aki észreveszi, ha leégett, vagy ha szép a hangja, aki szól egy jó szót, csak mert épp együtt állnak a sorban az étkezéshez.

Egy hétig vagy néhány napig kilépve a szokásos keretek közül megéljük azt az egymásra utaltságot, amelyet talán Izráel népe is megtapasztalt a pusztában. Azaz: formálódunk Isten kezében.