– Alszik a kenyér – mondta nagymamám, amikor késő este egy szelet vajas kenyeret kértem. Volt a kamrában, nem azért kellett lemondanom róla, mert ne jutott volna. Az idősebbek egyszerűen tudták, mikor minek van itt az ideje. Az evésnek is, az alvásnak is. Később édesanyámtól hallottam arról, nem minden szülő tud kenyeret tenni az asztalra. Mi sem dúskáltunk, de ilyen hiányra nem emlékszem. Nekem a kenyér alvása különös, kedves fordulat maradt. Sokáig nem gondoltam bele, mennyivel nehezebb lehet egy gyereknek azt mondani: nincs. Évtizedek múltán, egy istentiszteleten tért vissza ez az emlék. Gaál Sándor, a Nyírségi Református Egyházmegye esperese azokról az édesanyákról beszélt, akik nem tudják jóllakatni a családjukat. A mondat mögött egyszerre ott volt a szülő tehetetlensége is. Hogy valaki ránk néz, tőlünk várja a vacsorát, és mi nem tudunk adni neki.

Az új kenyér ünnepén ismét hálát adtunk a termésért, a munkáért, a gondviselésért. Ilyenkor az egész ország, nemzet erre figyel. Aki azonban másnap sem tud e táplálékból eleget venni, annak az ünnepi tiszteletből kevés jut. A napi betevő becsületéről szóló beszédeinket ezért érdemes volna összevetni azzal, mennyit tudunk a közelünkben élők asztaláról. Mert a nélkülözésről könnyebb távoli képek alapján gondolkodni. A szomszédnak arca van, neve, büszkesége. Lehet, hogy dolgozik, rendesen járatja iskolába a gyerekeit, és eszébe sem jut segítséget kérni. Azt már nem feltétlenül látjuk, miből enged a hónap végén, mit tesz vissza a boltban, miről mond le, hogy a gyereknek jusson. A csendjét könnyű összetéveszteni azzal, hogy boldogul.