... nézőpontból látja és láttatja, értelmezi a zsidókhoz írt levél szerzője az Ószövetség nagy alakjait, amikor himnuszában hitüket példaként tartja elénk. Gazdagodnak ismereteink róluk, a nagyokról, ahogyan néhány szóval jellemzi az őstörténetek szereplőit (Ábelt, Énókot és Noét), hogy hangsúlyozza, mekkora hitük volt. Ábrahámról már kicsit több részlettel mutatja meg azt az engedelmességet, ami vitte és vezette őt minden kisebb és a nagy, szívet szaggató próbán át. Így összegzi nekünk: „Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat…” (Zsid 11,13) Az egész fejezetre és a további hithősökre is igaz ez a megállapítás. Csak ígéretet kaptak, semmi mást, és nem látták a megvalósulását. Vagy mégis? Távolról, egyfajta lelki-szellemi közelségből érezték és értették Isten vezetését, ez határozta meg életútjukat.

A lendületes himnikus szöveg sorra megemlékezik az áldást továbbadókról, az öregségére gyöngén látó Izsákról, aki mégis helyesen látott, amikor Jákóbot áldotta meg, és azután az Istennel is megküzdő, Izrael nevet elnyerő ősatya áldásáról, aki fiainak és unokáinak testálja hitét haldoklása idején. Mózesnek itt az apjáról is olvasunk, nemcsak az anyjáról és nővéréről: „Hit által rejtegették a szülei, mert látták, hogy szép...” (23) Minden csecsemő szép, a szüleinek a legszebb. (Egyes fordítások szerint „jó”, s ez jelenthette, hogy sírásával nem árulta el magát a környezetének. Nyilván egészséges és életrevaló is.) De fontosabb, hogy a szülők nem féltek a király parancsától, és Mózes ezt a hitet is vitte magával azután, mint szülei örökségét.

A Nílus vizéről a fáraó lánya magához vette, felnevelte, Mózes mégsem lett hitehagyott. Felnőttként döntenie kellett, kicsoda ő, és hová tartozik. Lemondani rangról és vagyonról – ezt a levél írója azonosítja „a bűn ideig-óráig való gyönyörűségével” (25). Beleszerethetett volna az egyiptomi hercegi szerepbe, annak hatalmába és fényűzésébe, ott a palotában. De ő túllátott azon. „Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent.” (27)

Mózes második könyvéből tudjuk, hogy első alkalommal még félelmében menekült el Egyiptomból. Felindult, amikor népe szenvedését látta, ölt, majd elmenekült. Később azonban a Láthatatlan szólította meg, és bízta rá a küldetést. Isten föl tudja használni Mózes életfordulatait. Isten a félelemből menekülő Mózest is megszólította és engedelmes szolgájává formálta. A tömör jellemzések a hit hőseiről példák. Vajon szeretnénk e mi folytatni a sort?