Nyári élmények

Előfizetek

Valaha ezzel a címmel kaptuk a vakáció utáni első, elmaradhatatlan iskolai feladatot: rövid fogalmazás, amelyet szerencsés (?) esetben szerzője az egész osztály előtt felolvashatott. Különös rituálé, sokkal kevésbé szólt a szerző kibontakozó íráskészségének megcsillogtatásáról (netán arról, ezen mennyit fejlesztett az iskola maga), mint amennyire inkább valamiféle bemutatójaként szolgált a családi közegnek, amelyben a nyarat töltöttük. Volt-e táborozás, nyaralás, és hány alkalommal? Szűk családi körben vagy nagyszülőkkel, barátokkal, munkatársakkal? Balaton? Tenger? Az egyébként homogenizáló iskolai közeg (a köpeny viselése még a kilencvenes években is megszokott volt) ilyenkor erőteljesen felfedte az anyagi és kulturális háttér tekintetében meglevő különbségeket. A Balatonon nyaralni ma is elképesztően izgalmas élmény. Az olcsó repülésnek és az autópályáknak köszönhetően a szerényebb költségvetésű családok sokszor inkább meg sem állnak a tengerig – így a legnagyobb tavunk partján egyrészt tapasztalható valami különös, elhagyott hangulat (bezárt büfék, üres strandok), másrészt a saját nyaralóval rendelkező családok most is megjelennek a maguk jellegzetes, ráérős ritmusával, harmadrészt folyamatosan épül a tó mellett „kis-Budapest”, a nemzetközi turizmus igényeit kiszolgálni képes, XXI. századi színvonalú vendéglátás, a maga sajátos közönségével (drága autók, elegáns ruhák, koktélok a naplementében). Reggel nyolc óra táján üldögéltünk a badacsonyi strandon. Ragyogó napsütés, kellemes víz – vendégek még sehol, a büfé és a kölcsönző is zárva. A hangszórókból valamelyik kereskedelmi rádió zenéi szóltak. Különös ötletem támadt: mi történne, ha a vízparton a pazar látványhoz illő szépségű muzsika szólna: barokk kamarazene, Purcell, Mendelssohn vagy akár Arvo Pärt? Mihez kezdenének a lassan megérkező strandolók ezzel az élménnyel? Tiltakoznának? Ha igen, mire hivatkozhatnának? Hiszen az állandó háttérzene ellen – mint tudjuk – soha, semmilyen körülmények közt nincs apelláta, tűrni kell. Vagy lehetnénk merészebbek? Bartók? Világhíres dzsesszzenészeink: Szabó Gábor, Dresch Mihály, Pege Aladár, Harcsa Veronika? És ha a népzene felé mozdulnánk el, és nagyszerű gyimesi, széki meg kalotaszegi táncrendek követnék egymást?

Udvardi Erzsébet festőművész – „A világosság a sötétségben fénylik…” (János 1,5)

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!