Néha mindenkinek ki kell szakadnia a maga szabta keretek közül, lehetőséget teremtenie, hogy a mindennapok zajában is meghallja Isten szavát. Egy tárlatot, egy könyvet és egy szemléletmódot ajánlunk olvasóinknak, amelyek ebben segíthetnek.

Az urbanizáció megannyi előnyét élvezzük – nem csak a fővárosban. Már egy közepesen nagy, fejlett településen is percek alatt elérhetünk olyan kényelmi szolgáltatásokat, amelyeket használva különösebb előre tervezés nélkül boldogulhatunk. Minden kar nyújtásnyira van, gyorsan megszerezhető, az élet így pörög magától, vagy ha éppen nem tenné, pörgethetjük mi magunk. Aztán az ember néha megtelik, és egy pillanatra nehezen megfogalmazható, de annál élesebb feszülés fogja el: valami nem jó.

Mi hiányzik…, talán a megállás, a nyugalom, a csend? Ilyenkor rendszerint olyasmit keresünk, amit a nagyvároson kívül könnyebb megtalálni – de ott sem lehetetlen. Amikor így kiszakadna a hétköznapokból az ember, nem mehet mindig erdei, vízparti vagy akár egy szó szerint mezei elvonulásra, de heti egy-két órában, lopott délelőttökön vagy délutánokon kiléphetünk az általunk mozgásban tartott, egyben minket fogva tartó mókuskerékből.

Hiszem, hogy Isten az élet apró, mégis jelentős részleteibe rejt el nekünk ajándékokat, ezekkel formál bennünket: mozikban, kiállításokon, előadásokon találkozhatunk nekünk szánt kincseivel. Idén nyáron számomra egy kisebb nyaralással felért az a néhány óra, amíg bejártam a Magyar Nemzeti Galériában a Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében című tárlatot (elérhető augusztus 23-ig). Itt sok magyar művész Olaszországhoz kötődő vallási és világi témájú műveiből láthatunk válogatást, izgalmas például egymás mellett látni Taormina ikonikus tájának ábrázolását több festő – például Csontváry Kosztka Tivadar, Vaszary János, Ligeti Antal – tolmácsolásában. Az én lelkemhez mégsem ezek, hanem Domanovszky Endre Jairus lányának feltámasztása című festménye szólt a leghangosabban. Nem pátoszos, nem sablonos, nem is túl ismert kép ez – ha meg tudnám fogalmazni, mivel fogott meg, talán nem is érezném ennyire zseniálisnak.

Nem csak a direkt, kikapcsolódás céljából betervezett programon gazdagodhatunk különleges, építő élményekkel. Isten olykor éppen a hétköznapiban, a már-már semmiben lép mellénk és mutatja meg magát. Csakhogy amikor rohanunk, akkor távol vagyunk önmagunktól és az Úrtól is – milyen faramuci, mégis igaz: ha hozzá megérkezünk, rögtön jelen vagyunk önmagunkban is! Hozzá pedig nem csak vasárnapi szertartásokon vagy gyülekezeti alkalmakon kapcsolódhatunk.