Eddig minden beszélgetésünket azzal kezdtük, hogy tisztáztuk az adott fogalom jelentését.

Tegyük most is ezt, méghozzá egy magyar nyelvi sajátosság felől. Ha az igazságról beszélünk, rögtön tisztáznunk kell, mit értünk rajta. Az igazság az igaz valóság, az isteni ősmélység feltárulkozása a Szentlélek erejében, ahogyan Jézus mondja: „…amikor eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) Ez tesz szabaddá bennünket. Az a valóság, amelyet elfelejtettünk, amelyre lepel borult. Amikor viszont azt feszegetjük, kinek mi jár, mi az én jussom, vagy miként szolgáltatunk igazságot, már az igazságosság világában járunk. Ezt a kifejezést ritkán használjuk a hétköznapi beszédben. Hosszú,többszörösen képzett szó, nem gördül le könnyen a nyelvünkről. Mégis: a görög filozófia az igazságosságot a négy sarkalatos erény egyikének tekintette az okosság, a mértékletesség és a bátorság mellett.

Mi történt az igazságossággal a modern korban?

Jelentős eltolódás ment végbe: az igazságosság és általában az erények fokozatosan háttérbe szorulnak, a helyüket egyre inkább különböző érdekintézmények veszik át. Mindez nem jelenti azt, hogy eltűnt volna a közbeszédből. Éppen ellenkezőleg. Tüntetéseken gyakran olvasható a felirat: No justice, no peace – amíg nincs igazságosság, nincs békesség. És máris meg kell kérdeznünk: mit jelent az igazságosság? Amikor egy bűncselekmény elkövetője bíróság elé kerül, a sértettek vagy hozzátartozóik gyakran úgy érzik, az ítélet nem áll arányban az elkövetett tett súlyával. Ilyenkor az igazságosságot a bosszúval vagy az arányos megfizetéssel azonosítják. De jelentheti a fogalom az emberi méltóság megoltalmazását vagy helyreállítását is.

Manapság szinte mindenki valamilyen értelemben áldozatnak tekinti magát. Elégtételt, elismerést vagy méltányosságot követel, akár azon az áron is, hogy közben a másik ember igazsága vagy méltósága sérül. Ezért mondom, hogy az igazságosság mint erény lassan háttérbe szorul. Erre figyelmeztet Alasdair MacIntyre Az erény nyomában című könyvében: az ember egyre inkább intézményektől és jogrendektől várja azt, ami valójában erkölcsi kérdés.

Miért vált az igazságosság helyett a jogaink érvényesítése a közbeszéd központi témájává?

A kettő összefügg. Az igazságosság és a jog elválaszthatatlan egymástól, hiszen az előbbit valamilyen módon érvényesíteni kell: politikai vagy hatalmi eszközökkel, meggyőzéssel – vagyis közösségi erő szükséges hozzá. A nagy drámánk azonban – és erre a filozófusok és a teológusok egyaránt figyelmeztetnek –, hogy amikor a fő erényekről beszélünk, nem eszményekről vagy elvont ideákról van szó, hanem olyan emberi készségekről, amelyek nem működnek maguktól. A mai kor joggyártó, sőt -szaporító és jogokat követelő lelkülete eltereli a figyelmet arról, amiről Jakab apostol beszél:

„Az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.” (Jak 1,20) De akkor mi szolgálja az igazságot? Ha te magad nem vagy igaz ember, nem tudod gyakorolni az igazságosságot emberi kapcsolataidban. Márpedig mindig kapcsolatokban élünk. Létre lehet hozni bármilyen tökéletes rendszert, de önmagában nem lesz elég. Hadd éljek egy távoli példával. Képzeljünk el egy tökéletes stadiont nyolcvanezer nézővel.

Parádés a gyep, szabályos méretű a pálya, kifogástalanok a szögletzászlók és a felfestések, a világ legjobb labdáját gurítják középre, a játékosok gyönyörű mezben, első osztályú futballcipőben lépnek pályára. Mégsem nyerjük meg a mérkőzést, mert a középcsatár alkalmatlan arra, hogy gólt rúgjon. Ugyanez történik az igazságossággal is. Hiába adott minden a törvényekben és a szabályokban, ha én magam nem tudom, mire valók, ha belül hiányzik az indíttatás, és soha nem gyakoroltam magam az igazságosságban. Vegyünk egy másik egyszerű példát: az adózást. Nálunk szinte nemzeti sport az adóelkerülés.

Természetesnek tartjuk, hogy jár a jó iskola, a kiváló háziorvos és mindaz, amit az adóforintjainkból tart fenn a közösség, miközben mi magunk nem akarunk hozzájárulni ehhez a díj befizetésével. Nem véletlenül írja Pál apostol: „Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, az adót; akinek a vámmal, annak a vámot […] Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek...” (Róm 13,7)

A probléma gyökeréig jut el. A kérdés az, maradt-e helye a gondolkodásunkban az erkölcsnek. Vagy úgy véljük: nem számít, milyen ember vagyok, nekem ez jár, ez az én jogom. Ha elveszítjük azt a kérdést, én ki vagyok ebben a rendszerben, akkor – maradjunk a bírósági példánál – csak bíróbúsítók leszünk. Azok pedig mindig voltak. Gondoljunk csak Arany János A fülemile című elbeszélő költemény. Kié a fülemile? Azé, akinek a fáján ült, vagy azé, akinek a kertje fölött énekelt? A két szomszéd bíróságra viszi a civakodást.

A rossz olyan, mint a mérges kutya. Menekülünk előle, a jogalkotásban keressük a védelmet, mintha egy gyors lépéssel megelőzhetnénk. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy előttünk jár. A kérdés az, miképpen tudjuk elhárítani, jóvátenni, helyreigazítani. Ezért beszélnek egyre többet a iustitia restaurativáról, a helyreállító igazságosságról. Elveszett valami: ez lehet jog, vagyontárgy, lehetőség, a becsület, a méltóság vagy a tisztesség. A helyreállító igazságosság arra törekszik, hogy azt, ami elveszett, amennyire csak lehetséges, visszaadja.