Honnan ered a személyes kötődése a sporthoz?

A testmozgás szeretete a gyermekkoromig nyúlik vissza. A szüleim fiatalként aktívan sportoltak, a családdal rendszeresen mozogtunk, kirándultunk, a nevelésünk lényeges részének tartották, hogy eddzük a testünket. Kutatóként elsőként az Országos Testnevelési és Sportmúzeumban dolgoztam. Ösztöndíjas történészként a harcművészet kutatásával foglalkoztam. A mai napig sportolok, egyesületet is alapítottam: a harcművészeti Aranyszablya Történelmi Vívóiskolát. Több harcnemmel foglalkozom, a szablya- és a fokosvívással, valamint egy távolkeletivel. Ebből két nemzetközi minősítést, diplomát is szereztem.

Mikor jelent meg a rendszeres testedzés a protestáns iskolákban?

A középkorban, majd a kora újkorban – tehát a reformáció idején – a játék, a testedzés, a vadászat és a harc még nem vált olyan élesen külön, mint napjainkban. Ha belegondolunk, ugyanazok a készségek kellenek a lovas katonának, a vadásznak, de ha úgy tetszik, a modern sportolónak is, például egy öttusázónak. A középkorban megszokott testképpel szakítva – miszerint a test bűnös, azzal nem kell foglalkozni – a XVI. században megjelenik a protestáns iskolákban a rendszeres testmozgás. Ezekben az intézményekben a kor legmodernebb oktatása zajlott. Felismerték, hogy a szellemi nevelés nem választható el a test gondozásától. Ezt a szemléletet fejezi ki az erdélyi mondás is: „Tunya testben bujdosik az elme.” Johannes Honterus 1543-ban kiadott brassói iskolai rendtartása például előírta, hogy a diákok meghatározott időközönként menjenek ki a természetbe. Brassó evangélikus iskolája a tágabb protestáns iskolakultúrához tartozott, de a testi nevelésre fordított figyelem később a református kollégiumokban is megjelent. Comenius, akit 1650-ben a sárospataki református kollégium megújítására hívtak meg, szintén fontosnak tartotta a játékot és a mozgást. Pedagógiai szemléletében összetartozott a test gondozása, a tapasztalati tanulás, a szellemi műveltség és a hit.

Mely mozgásformákkal találkozhattak a kollégiumok diákjai?

Magyarországon a protestáns iskolákhoz köthető a rendszeres edzés, a rendszeres mozgás. Csak hogy néhány példát említsek, Comenius Orbis Pictus című, gyermekeknek szóló, forradalmi, képes tankönyvében rengeteg sportot és edzést bemutat, amellyel Sárospatakon, a református kollégiumban találkozott. Ezek között szerepel a nyilazás, a futás, a jégen csúszkálás és a birkózás is. Az utóbbival kapcsolatban különösen érdekes, hogy a verekedést tiltották az iskolákban, de a birkózást nem, ugyanis ott nem üthetnek egymás arcába a diákok, így biztonságosabb. Egy 1621-es sárospataki kollégiumi szabályrendszerben olvashatjuk, hogy az – mint már említettem – a birkózást pártolja, a dárdavetést is ajánlja szabályozott kereteken belül, valamint a célba lövést szintén, de utóbbit az udvaron például nem engedélyezi. Azt is tudjuk, hogy nyáron hosszabb pályán futottak, és valamilyen díjban részesült a győztes. Ugyanakkor a táncot kárhoztatják. Azt mondják róla, hogy néhányan fiúk és lányok a táncban összekapaszkodva dallamra mozgatják a lábukat, és mutogatják a puha tagjaikat. Mai szemmel különösnek tűnhet ez az éles különbségtétel, ám jól mutatja, hogy nem minden mozgást tartottak egyformán hasznosnak vagy helyénvalónak. A rendszeres edzés fegyelmet kívánt, a közös gyakorlás pedig összekovácsolta őket. A sportegyesületek viszont inkább a XIX. században alakulnak meg, annak is az utolsó harmadában. Egyszóval ezek a sportok első körben megmaradtak iskolai, kollégiumi közegekben.