A zsidókhoz írt levél szól azokról, akik hittel ráhagyatkoztak az Úr ígéreteire, és nagy dolgokat tettek. Kifogynék a helyből, ha mind felsorolnám. Minden kornak megvannak a maga hithősei. Augusztus 20-ra készülve meg kell említenünk Szent István királyt. Beleillett politikai céljaiba, mégis személyes hitből vette fel a keresztyénséget. Ezért nemcsak politikai, hanem hitbeli bátorságra is vallott követni édesapját ezen az úton, akár őt is a hithőseink közé sorolhatnánk.

Abban az időben, hasonlóan a bibliai korhoz, meghatározó szerepet kapott a tekintélytisztelet. Ha a családfő eldöntött valamit, a háznép nem kérdőjelezte meg. Így volt ez fejedelmi szinten is: előbb a király rokonai, a főemberek, majd a nemesek követték a példát, végül a szolganép. De a szertartások latinul szóltak, a Bibliához nem fért mindenki hozzá.

A Luther és Kálvin nyomán kibontakozó reformáció már nemcsak a vallásosságot formálta át, hanem az emberek gondolkodását is, mégpedig ellenséges környezetben: Magyarország Mohács után Habsburg-uralom alá kerülő részében idővel egyre erősebbé vált a protestánsok üldözése. Ennek egyik legsötétebb időszakában a pozsonyi vésztörvényszék prédikátorokat és tanítókat ítélt gályarabságra, hitük és kitartásuk pedig erőt adott az otthon maradóknak. Jó, ha emléktáblák és emlékművek is felidézik helytállásukat, de örökségüket igazán akkor őrizzük, ha megismerjük a történetüket. Molnár Mária Óceániában szolgált misszionáriusként a két háború között – a háború során a japánok szinte minden keresztyén térítőt kivégeztek. Az általa alapított gyülekezetek azonban még mindig élnek.

A XX. században több börtönviselt püspöke is volt a magyar reformátusoknak. Csiha Kálmán és Gulácsy Lajos a háború utáni ébredésből indult, hitüket megtartották, ezért járták meg a szovjet munkatábort vagy a román Duna-deltát. Vannak tehát hithőseink. Ők a „bizonyságok fellege”. Bárcsak erősítené a példájuk a magunk megújulását és egyházunk megelevenedését!