Az imádság segít megértenünk Isten hívását és megtapasztalnunk áldásait. James W. Beeke és Joel R. Beeke az egészséges imaéletről szóló könyvükben úgy fogalmaznak: az imádságban tanítványként Krisztus példáját követjük. Az, hogy Isten meghallgat bennünket, kegyelem. Nem a hitünk tesz méltóvá erre: sokkal inkább felkészít annak elfogadására. Krisztusért fordulhatunk bizalommal Istenhez. Ő nem tartozik nekünk kéréseink teljesítésével, mi azonban minden körülmények között hódolattal tartozunk neki. A „de ha nem tenné is” hit ezért az Istentől érkező nemleges válaszhoz is igenlően viszonyul – jól látjuk ezt Dániel izzó tüzes kemencébe készülő barátainak példáján (Dán 3,17–18). Isten személye önmagában is imádatra hív, jelenléte és üdvözítő cselekvése pedig hálára indít. Mégsem mindig tudjuk örömmel fogadni, amit tőle kapunk. Az elégedettséghez és a békességhez vezető út gyakran hosszú és fáradságos – és csak kevesen mennek végig rajta.

FÉLÚT VAGY TÉVÚT

Imádságainkban földi vágyainkat és szükségeinket is Isten elé vihetjük. De ha lelki utunk során imádságainkat eszköznek tekintjük valamely isteni kegy kiharcolására, tévedünk. Nem csoda, ha postaládánkban rögvest elszaporodnak a feladónak „visszadobott” üzenetek. Ám ha magáért Istenért, az ő személyéért és jelenlétéért esedezünk, lehetetlen, hogy fohászkodásunk célt tévesszen. Nincs olyan élethelyzet, amelyben istenmagasztalásunk, hálaadásunk vagy közbenjáró könyörgésünk süket fülekre találna. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tapasztalatot, amellyel keresztyének szerte a világban küszködnek. Gyülekezeteinkben, a közösségi oldalakon és az egyházi médiában felkapott történetek inkább Isten csodálatos cselekvéséről számolnak be, mintsem hallgatásáról vagy elrejtőzéséről. Ez az egyoldalúság azt az érzetet keltheti bennünk, mintha a keresztyén léthez ez utóbbi tapasztalat nem tartozna hozzá legalább annyira, mint az előbbi. A hallgatásunk mindezekről már nem egy embert taszított a csüggedtség, a bizalmatlanság, az elhidegülés és a hitetlenség lefelé húzó spiráljába. Szükséges hát, hogy őszintén beszéljünk ezekről az élményeinkről is.

A VÁRAKOZÁS ISKOLÁJA

Abból, hogy nem halljuk a pilóta hangját, még nem következik, hogy senki sem vezeti a gépet. Isten hallgatása sem feltétlenül jelenti büntető távollétét vagy közömbösségét. Ő önmagát szeretné adni nekünk. A rá való vágyakozás megtisztítja indítékainkat, leleplezi bálványainkat, és megtanít arra, hogy rábízzuk az irányítást és az időzítést. Jellemünk formálása szintén célja lehet hallgatásának: a kitartás, a türelem, az alázat és a hűség eközben mélyülhet el. Az elhagyatottság, a könnyek és a fájdalom Krisztus tapasztalataihoz közelíthetnek bennünket. A gyógytornászhoz hasonlóan olykor éppen azzal segít, hogy nem engedi abbahagyni ezeket a fájdalmas lelkigyakorlatokat csökevényes tagjainkon.

IMADIAGNOSZTIKA

Gyakran megkísért minket, hogy a körülöttünk lévő világot – és benne önmagunkat – mechanikusan értelmezzük. Ez az imaéletünkre is igaz. Amikor abban valamilyen hiányosságot tapasztalunk, azonnal diagnosztikai üzemmódba kapcsolunk. Az internetprotokollok korában a kommunikáció elakadásáért az ok megnevezésével szinte automatikusan valamelyik felet tesszük felelőssé. Ha nem sikerül elérnünk egy weboldalt, azt hibaüzenet jelzi számunkra – Istentől is valami hasonlót várnánk. Hiszen a hiba csakis a „felhőben”, vagy magánál a feladónál lehet. Miközben hajlamosak vagyunk a legtöbb esetben a „kiszolgálót” felelőssé tenni, érdemes megfigyelni, hogy az internetes kommunikáció világában a legtöbb hibakód nem hozzá tartozik: nem engedélyezett kérés, hibás módszer, túl késői vagy túl korai időzítés, túl sok kérés, nem teljesülő előfeltétel, illetve meg nem várt válasz. Máris túlfeszítettük az analógia határait, így elégedjünk meg annyival: ha az internetes kommunikáció két lélektelen gép között ilyen sokrétű lehet, mennyivel összetettebb folyamat az, amikor az Atya számtalan gyermekével, a Teremtő megannyi képmásával beszélget. Az előttünk álló feladat nem más, mint hogy felismerjük ebben saját felelősségünket – és annak határait is.