Mielőtt Hekli Katalin vasárnaponként felmegy a szószékre, olykor végigsimítja annak korlátját. Nem tudja pontosan, mikor alakult ki ez az önkéntelen mozdulat, csak később értette meg, mit fejez ki: a jóleső megérkezést. A vidékről származó lelkipásztor egykor biztos volt abban, hogy Budapesten sohasem fogja otthon érezni magát. Rákospalotán azonban hamar szót értett az őspalotai, földművelő presbiterekkel: beszélgettek a termőföldről, az állatokról és az egyszerű képekben megszólaló Igéről. Az idegen közeg lassanként ismerőssé, majd lelki otthonná vált.

Negyedszázada múlt annak, hogy hittanoktatóként ideérkezett, tíz éve pedig a közösség vezető lelkipásztora. Az idén több olyan pár esküvőjén szolgál, akiknek egyik tagját még hittanos gyermekként kezdte Krisztus útján vezetni. – Ezek a találkozások megkoronázzák az itt töltött éveket – vélekedik. A vasárnap reggeli templomi csendben imádsággal és énekkel készül, és a Szentlélek áldását kéri az együttlétre.

HELYET ADÓ ÖRÖKSÉG

A több mint négyszáz éves múlt Rákospalota-Óvárosban élő örökség: az ősi palotai családok számára a megőrzött épületek és berendezési tárgyak felmenőik hűségéről, áldozatkészségéről is tanúskodnak. Éppen ezért nem volt magától értetődő, amikor hosszas egyeztetés után kivették a templom első énekeskönyvtartó padját. Hekli Katalin mégis ezt a már nem látható tárgyat mutatná meg annak, aki egyetlen történet révén szeretné megérteni a gyülekezetet.

– A padnak egykor megvolt a maga szerepe, ma viszont olyan térre van szükség, ahol sok gyermek együtt dicsérheti Jézus Krisztust. Magában foglalja ez a múltat, a jelent és valamit abból is, ami felé tartunk – magyarázza. A változtatás így nem az örökség elutasítása, hanem annak felismerése, hogy az elődök hűségét nem elsősorban a tárgyak őrzésével, sokkal inkább élő hittel lehet továbbadni.

A lelkipásztor az egyházközség megtartó erejének mindenekelőtt az Igéhez való ragaszkodást látja. Igeolvasó és -hallgató nép élt itt nemzedékeken át; enélkül sem múltja, sem jelene, sem jövője nem volna. Ugyanezt az áldozatkészséget hirdeti a háború idején közadakozásból és kétkezi munkával emelt templom. Története arra int, hogy a látható körülmények helyett a megtartó Istenre emelt tekintet adhat reménységet.

CSENDES MEGÉRKEZÉSEK

Hekli Katalin úgy tapasztalja, a templomba vezető út sokszor nem látványos fordulattal, hanem egyetlen bátor lépéssel kezdődik. Ismer olyan embert, aki éveken át a közelben lakott, hallgatta a harangot, mégsem mert belépni. Egy másik, csaknem nyolcvanéves férfi több mint négy évtizeden keresztül ment el az épület mellett, anélkül, hogy betért volna, míg egy szomszéd esküvői meghívása végül elhozta az istentiszteletre. Van, aki örül, ha az ajtóban megszólítják, más észrevétlenül ülne le a hátsó padba. A befogadásnak mindkét formáját tiszteletben kell tartania.