Hasznos intéseket olvasunk a levél végén, szépen kifejezik, hogy a hálás életünk, amely békességet és szentséget keres és munkál, várakozó és folyton teljesedő élet is. „Mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól” – mondja Pál a feltámadás reményéről (2Kor 5,6). Testben lenni: korlátozottság, be nem teljesedés, hiánylét, de egyben a jövendő elővételezésének a lehetősége. Az eljövendőből vesszük ezeket: testvéri szeretet, vendégszeretet, foglyok és gyötrődők erősítése, tiszta házasélet, megelégedett életvitel és derült jövőbe nézés. Ezek egyike sem különleges képesség, válogatott erény, néhány kiváltságos „élsportoló” adottsága, hanem mindegyik bizakodó kinyilvánítása annak, hogy Isten még a mulandó életszerkezeteket is áldássá akarja tenni számunkra. Testben vagytok! – ez a másokkal való közösségvállalásunk, szolidaritásunk külső kerete és a Jézust követő elkötelezettségünk belső alapja. Ha a jótett hálából fakad, sohasem tesz elbizakodottá, mondván, lám, mi még az angyalokat is milyen pompásan ellátjuk. Testben vagyunk – teljes életünkben isteni kegyelemre és vezetésre szorulunk. Járuljunk hát bátran és őszintén a kegyelem trónusához segítségért! (4,16)

2Krón 9,13–31

RÉ 19

A szeretet törvényét és a jézusi mértéket (Mt 25,35–36) betöltő életvitel mellett az életvezetésről is szólni kell. A Krisztus-közelségből távolra vezető és tőle elidegenítő hamis tanítások, máskor az áldozathozatalunk meddősége, aztán a bizalmas vezetőink botlása vagy akár eltévelyedése könnyen arra késztet, hogy „kimenjünk” (kimeneküljünk) Jézushoz – de itt éppen az ellenkezőjéről van szó. Az ő követése nem félrevonulás, nem is finnyás kivonulás annak érdekében, hogy valamiképpen kifejezzük a csalódásunkat. Kimenni hozzá nem divatos és lelkes proteszt, nem is alkalmi kikapcsolódás, hanem valódi protestáció: tanúskodunk Jézus mellett, vallást teszünk a nevéről. Hangsúlyosan, így kell mondani: őhozzá megyünk! Ha Mózes értékesebbnek tartotta e világ gazdagságánál a Krisztus gyalázatát (11,26), mennyivel inkább átélhetjük mi az ő önként és alázattal bemutatott bűntörlő áldozatának megszentelő hatalmát! Ami e világ szerint botrány és bolondság, vagyis gyalázat, az számunkra halálból életre szabadító kegyelem. Kimenni őhozzá azt jelenti, hogy az eljövendőt keressük, amit a régiek kerestek, és távolról üdvözöltek (11,14). Akik hozzá vezetnek, éjjel-nappal őrködve lelkünk fölött, érdemlik, hogy örömmel kövessük őket Krisztushoz, aki mindörökké ugyanaz. Ha hozzá megyünk, hazamegyünk.

2Krón 10,1–11,4

RÉ 58

A levél végén kéréseket, terveket, rövid híreket, záróköszöntéseket és üdvözléseket olvasunk. Ezekből derül ki, mennyire bensőséges, testvéri a kapcsolat a levélíró és a levelet olvasó gyülekezet között. A nagy üzenet az önmagát kinyilatkoztató Isten igazságáról, Krisztus tökéletes főpapságáról, az örök szövetség kegyelméről (20), a végső nyugodalomnapról (4,9) és az isteni hazáról (11,14) ebben a testvéri szeretetben érkezik hozzánk is, mai olvasókhoz, az ígéret örököstársaihoz. Az intő szó tehát vigasztalás, még ha feddésként hangzik is, mert Isten szeretetéből fakad (12,5). Többnyire édes beszédre vágyunk (Zsolt 119,103), ezért szenvedünk a dorgálás miatt, de nem rázhatjuk le magunkról, mert az intelem csak akkor válik számunkra bátorító vigasztalássá, ha elhordozzuk, megszívleljük: az eltévedtnek utat mutat, a csüggedőt felemeli, a kétségeskedőt a kegyelem trónusához vezeti, a közönyöst felrázza, a lázadót engeszteli, a vétkest visszahívja a szent életbe. Ezért nem a terjedelme számít, hanem a mélysége. Nem is az apostol, a tanító, a prédikátor szava ez, hanem a Léleké! Isten Igéjének hirdetése: Istennek Igéje. Boldog, akit megszólít, boldog, aki hallja és hallgatja őt!

2Krón 11,5–23

RÉ 696

A levél erőteljes buzdításokkal és intelmekkel segít minket Istenhez közeledni és egész valónkat megszentelni (4,8). Sok magyarázó szerint mindez élőbeszéd (vagyis tanítások, prédikációk) lejegyzett és levélformába szerkeszett változata (afféle breviárium). És ahogyan olykor egy-egy igehirdetés elején fölkapjuk a fejünket egy szokatlan kezdőmondatra, itt is meghökkenünk. Ugyan miért tartsuk csupa örömnek, ha különféle megpróbáltatásokba, nehéz kísértésekbe esünk? Azért, mert a hitpróba idején tudjuk meg igazán, hogy Isten hatalma őriz meg az üdvösségre (1Pt 1,5), és ez a boldog bizonyosság az eredője állhatatosságunknak is. A próba végcélja pedig részesedés Krisztus dicsőségében. A jelenések könyve szorosan össze is köti a próbatételt (sőt, akár üldözést) elhordozó állhatatosságot és a Krisztusba vetett hitet (Jel 14,12). A kételkedés azt jelenti, hogy Isten hűségét hol elvárásaink hamis mérlegére tesszük, hol pedig azt hisszük, valamit mégis elcsíphetünk Isten erejéből. A kemény ítélet éppen a kétlelkűségtől és csapongástól ment meg. Hittel kérni Istentől, ez az állhatatosság örök próbája. Minden lehetséges a hívőnek (Mk 9,23).

2Krón 12

RÉ 768

Úgy tűnik, Jakab röviden megszakítja a hitpróba lényegéről mondottakat, és kitérőt tesz a hívők társadalmi helyzetének megítélése felé. Valójában mindennapos kísértéseink közegére mutat rá. Bár úgy látszik, a szegénység és a vagyon egyaránt csalárd ítélethez vezet arra nézve, kik vagyunk, valójában sem a szegény sors, sem a gazdagság nem illúzió! Az egyik tehetetlenségbe rekeszt, a másik telhetetlenségbe juttat. Hogyan lehet egyáltalán testvér (Krisztus gyermeke) a szegény és a gazdag? Van-e közös méltósága a kettőnek? A pompájában elhulló, szépségében megsemmisülő virág hasonlata prófétai vigasztaláshoz vezet, mert Isten maradandó Igéjéhez kapcsol (vö. Ézs 40). A mulandóság korlátot szab a tehetősnek is, de leleplezi azt is, aki csakis áldozatnak láttatja magát. Az egyik számára az a hitpróba, ragaszkodik-e önhittségéhez, a másik számára az a kísértés, engedi-e felnőni a keserűség gyökerét, hogy aztán teljes életét a sötétben töltse, sokszori haraggal és bánattal (Préd 5,17). Az, hogy életednek van korlátja, titkos módon mutatja: éppen azért van méltósága is. Isten állítja a korlátot, de ő ruház rád méltóságot is.

2Krón 13

RÉ 651

Roppant bizalomból fakad a szerény egybevetés: Isten azért szült minket (új életre) az igazság Igéje által, hogy mintegy (néminemű, valamiféle) zsengéje legyünk minden teremtményének. Ezt egyúttal nagy alázattal mondjuk, hiszen Krisztus az elsőszülött a halottak közül, aki minden teremtmény előtt született (Kol 1,14.18). Zsengének nevezzük az Ószövetség rendjében a termés legjavát, a nyáj legkiválóbb jószágát, az elsőszülött gyermeket, egyszóval az áldáskezdetet. Mivel a zsenge feltétlenül Istené, különleges és megkérdőjelezhetetlen jogot is jelez (5Móz 21,17). Áldáskezdet Krisztushoz csatlakozni, a Bárány zsengéjévé lenni (Jel 14,4), elnyerni az üdvreményt, a Lélek áldását (Róm 8,23–24). Ezért mondhatja Pál is, hogy akik megtértek, azok a zsenge (1Kor 16,5). Ez fejezi ki méltóságunkat, és biztat minket, hogy az áldáskezdetnek (az első aratásnak) biztos a folytatása. Tehát nem céltalan póz a kísértésekben való kitartás. Isten nem játszadozik velünk, hanem azt akarja, hogy tagadjuk meg a vakvágányra vezető kívánságokat, és rendeljük alá önmagunkat szent életakaratának. A kitartás célja az örök élet koronája, ennek az ígéretnek kezese Jézus: „én élek, és ti is élni fogtok” – mondja hűséges követőinek (Jn 14,19).

2Krón 14

RÉ 668

IX. 19. SZOMBAT

(21) „…szelíden fogadjátok a belétek oltott Igét…” (Jak 1,19–27)

Megszoktuk, hogy a hitünket szent érzületnek tekintsük, a kegyességet pedig érzületeink kinyilvánításának vegyük. Van ennek alapja valóban. Ám ha csak érzület a hit, akkor a hitpróba már-már gyanúsítással ér fel, illetéktelen támadásnak fogjuk fel, amely miatt könnyen fel is lobbanunk (haragra gyúlunk), s akár Istent is számonkérjük miatta (ld. Jak 1,13). A készséges engedelmesség elejét veszi az elhamarkodott, harsány ítélkezésnek, mert ez utóbbi nem juttatja célba az isteni igazságosságot. Megtérés nélkül csak haragot gyűjtünk a harag napjára (Róm 2,5). Csak az engedelmesség kősziklájára épített ház, a meghallott és megcselekedett Ige ment meg a nagy életviharokban (Mt 7). A szabadság tökéletes törvénye pedig megmutatja, hogy mi a szeplőtlen istentisztelet. A hangzatos szavakban kinyilvánított vallásosság önbecsapás. A törvény tükre azonban nemcsak leleplezi hamis kegyességünket, hanem az igazi kegyességet is bemutatja. Isten azok ügyét bízza ránk, akik nem tudják a maguk igazságát érvényre juttatni (özvegyek, árvák). Nem beszédben áll az Isten országa (1Kor 4,20). Csak akkor nem züllik szószátyárkodássá a hited, ha szót emelsz a némák ügyében (is).

2Krón 15

RÉ 298