Csodálattal nézzük a légtornászokat, ahogyan átlendülnek egyik kézből a másikba. Azonban nemcsak ez a pillanatnyi siker döntő, hanem az az összekapaszkodás is, amellyel megtartják egymást az összefonódó kezek. Nem elég a hosszú évek tanulmányai során megszerzett ismeret, a eredményes életpályán való későbbi megmaradáshoz becsületesen ragaszkodni kell a megtanult alapokhoz, mások által kipróbált, ránk örökített törvényszerűségekhez. Felemelő pillanat az, amikor megvilágosodunk: a kegyelemből hit által való élet olyan esélyhez juttatott, amely megváltoztatja mulandó és az örök élet felőli nézeteinket. Itt, most azonban határozott felhívást kapunk. Ez arra vonatkozik, hogy nem elég rácsodálkozni, belemélyedni, örömtől sugározva nyilvánvalóvá tenni hitbeli megtapasztalásunkat. Ahhoz, hogy az a mienk maradjon, szükség van a ragaszkodásra. Tudatosan megragadni és soha semmiképpen el nem engedni a bizonyosságot. Övé vagyok. A bűneimet megbocsátotta. Elhatározásomhoz ragaszkodom, s ennek megtartásához kérem a Szentlélek erejét.

1Krón 29,10–30

RÉ 45

Itt nem riogatásról, kétségbe kergetésről van szó, hanem igazi, szent és tiszta védelemről. Hiszen mindeddig arról a nagyszerű lehetőségről adott tanítást a levél írója, hogy mennyivel különb az emberi igyekezetnél az Isten lehajló szeretete, amelyet Krisztusban kinyilvánított. Hosszan beszél annak a valóságáról, milyen kiváltságos, ha a bűnbocsánat útján Isten kezébe tesszük az életünket, és ő ígérete szerint a kezébe is vesz minket. Azonban itt arról van szó, hogy ha valaki a kegyelem megtapasztalása után is könnyelmű életet él, s elhagyja a bűnbocsánatban részesülés állapotát, újra találkozva a kegyelmet gyakorló Úrral már az ő kezébe esik. Visszaélés után, az ő irgalmas szeretetének megtaposása után rettenetes, félelmetes az ő kezébe esni. Neki ez sem vágya, sem szándéka. Éppen ezért kerüljük a megátalkodottságot, felületes könnyelműséget, ragaszkodjunk a bűnbocsánatunk által megigazított állapothoz. Őhozzá! Személyes életvitelünkben, egyházi életünkben. Most különösképpen: holnap olyan hónapot kezdünk, amikor felelős választási folyamatok indulnak el egyházunkban. A kegyelmes Isten józan gyermekeit vezeti.

2Krón 1,1–13

RÉ 447

Gaál Sándor

A kifejezések egyszerre idéznek nyílt harcot, amelyből nem szabad dezertálnunk, és rejtett, de küzdelmes lelki helyzetet, amelyben nem szabad folyást adnunk a csüggedésünknek. Ha elvetjük örömmel vállalt és nyíltan megvallott bizalmunkat (mennyei polgárjogunkat) – ha félrehajítjuk azt a reménységet, amelyet az isteni ígéret alapozott meg, és Krisztus tökéletes áldozata érvényesített –, súlyosabb helyzetbe kormányozzuk magunkat, mint puszta tétovaság esetén. Az utóbbi bénító és fájdalmas megrendültséget fejez ki, az előbbi azonban azzal a következménnyel jár, hogy elfordulunk az életet hozó hittől. Aztán az üdvösségügy helyett kudarcokba hajszoljuk magunkat. Lám, a türelmetlenség nagyobb veszélyeket rejt a hitre nézve, mint a szenvedések, a gyötrelmek és megaláztatások. Ám a Krisztusra várakozás szépségét éppen az a boldog bizonyosság mutatja meg, hogy ő eljön, és nem késik, ezért mi állhatatosan cselekedhetjük Isten akaratát. Hűséges kitartásunk teljesíti ki bizalmunkat (más fordításban: bátorságunkat): igen, bizalommal (bátran, teljes szabadsággal) mehetünk a kegyelem királyi székéhez, hogy kegyelmet nyerjünk (4,16), de egyúttal – és éppen ez indít Isten elé – mennyei segítséget is kapunk, amikor megnehezül a várakozásunk.

2Krón 1,14–17

RÉ 284

Előbb röviden szól arról, mi az a hit, amely által örök életet nyerünk (10,38), s csak ezután sorakoztatja fel a hit példaképeit (hőseit), a hűséges tanúkat, hogy sokféle példájukkal meggyőzzön arról: a bátor állhatatosság nekünk is lehetséges. Ez a hit nem valami általános, ráhagyatkozó vagy megengedő készség, hanem az a létdimenzió, amelyben személyesen találkozunk azzal, amiben és akiben (!) hiszünk. Ha valaki önmagában hisz, önmagával találkozik majd, aki a semmiben hisz, a semmivel találkozik, ám aki meggyőződéssel hiszi, hogy Isten szava teremtette az egész világot, keresni fogja ezt a teremtő Istent, hallani akarja a szavát, és meggyőződéssel támaszkodik ígéretére. És „aki keres, talál” (Mt 7,8). Vagyis ez a hit „bizodalom abban, hogy valamely remélt dolog valósággá lesz, és kétségtelen bizonyosság valamely dologról, amelyet az ember nem lát” (Budai Gergely). A világegyetem nem az örök anyag véletlenszerű kombinációja, hanem a Szentháromság Isten önfeltárulkozó alkotása. Ekként vagyunk arról is meggyőződve, hogy amit Isten Krisztusban kinyilvánított a jövendőre nézve, az számunkra is látható és megtapasztalható valósággá lesz teremtő és újjáteremtő hatalmában. Ami nekünk még jövő, az Isten akaratában öröktől létező.

2Krón 1,18–2,9

RÉ 171

Ábel, Énók, Nóé ősi alakjai egyszerre csak közvetlen ismerőseink, kortársaink lesznek. Istenkeresők, de nem üres bölcselkedők, nem finnyás élményhajhászók, nem önáltató sorsjátékosok, hanem Dávid zsoltára tükrében (amelyet a római levél is idéz) olyanok, akik teljes igyekezetükkel törekszenek Istenhez, hozzá kiáltanak (Zsolt 53; Róm 3,11). Másképpen nem is lehet. Amilyen nyomatékos itt a keresés (célirányos kutatás), olyan erőteljes szó fejezi ki, hogy csak az nyerhet jótetszést Istennél, aki a láthatatlan Úrba vetett kiforrott hittel és gyermeki bizalommal járul elé. Ezért áldozatát nem ímmel-ámmal ajánlja fel, hanem az önátadás teljes készségével. Nem a maga kívánságához akarja hajlítani Istent (vö. Júdás levele 15), hanem őt félve engedelmeskedik, hogy megmentse családját. Éppen emiatt mindhárman össze is ütköznek a világgal, mert amire hitük vezeti őket (áldozat, szent élet, engedelmesség), az egyúttal ítélet is a hit nélkül élő világ felett. Nem ugyanaz a sorsuk, Ábelt megöli testvére, Énókot elragadja az Úr, Nóé és családja túléli az özönvizet, és ők lesznek az új kezdet letéteményesei. De hitük által mindnyájan az igazság, az isteni jutalom és megszentelés hirdetői. Elöljáróink a hitben.

2Krón 2,10–17

RÉ 176

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a spekulációk Istene, hanem tervező és alkotó, ígéretet adó és teljesítő, örökségbe fogadó és jövőt nyitó, mulandó otthonból maradandó hazába vezető, a jobb utáni vágyat ébresztő és ezt a jobbat áldásával szüntelen éltető Úr. Drámai tömörséggel fejezi ki Ábrahám és Sára életfordulatát (ők minden hívő atyja és anyja – Róm 4,11; Gal 4,26): a gyermektelen párt, akik már csak „halottszámba” mentek (Kecskeméthy István fordítása), az élet és az eljövendő felé fordítja Isten elhívása; az ígéret földje, ahova elindultak, idegen világ volt számukra (9); régi hazájukból kivándoroltak, elhagyták a biztos bázist, és nem tértek vissza, mert a jövő várománya felülmúlt minden emléket és jelen lehetőséget. A jobb hazára, a mennyei otthonra vágyakoztak, ezért leszármazottjaikkal együtt vándorrá, keresővé, sátorlakókká lettek egész életükben. Nem röstellték, hanem nyilvánvalóvá tették és megvallották: Isten elhívása és ígérete miatt élnek így, ezért az Úr sem röstelli, hogy Istenüknek nevezzék őt. Krisztus ígéretének előhangja ez: „Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja…” (Lk 9,26)

2Krón 3

RÉ 177

Nemzedékek életét hatja át az isteni jövőbe tekintés (elhívás, áldás, vágyakozás, keresés, próbatételek). Fordítva is mondhatjuk: a jövő (ígéret, áldás, mennyei haza) vezeti a nemzedékeket. A hit köti össze a mi jövőbe tekintésünket és Isten ígéretét. És ez köti össze a nemzedékeket is. Hit nélkül nem lehetünk kedvesek az Úr előtt (6), ehelyett csak üres spekulációkba merülünk a holnap felől. Ebből pedig aggodalmaskodás ered, amely az ellenkező irányba vezet, mint a hit (Mt 6,33). Ábrahám hite az isteni hűségben, remény ellenére való reménykedése (Róm 4,18) adta neki az erőt, hogy az ígéret biztosítékát, Izsákot visszahelyezze az ígéretadó kezébe. Mert az ígéret mindig erősebb érv (gondolat), mint bármely körültekintő tervezés (kalkulus). Izsák (Jákób atyja és József nagyapja) nem az életben maradásával lett a feltámadás példájává vagy előképévé (Luther), hanem az Ábrahám hitére (engedelmességére és meggyőződésére) adott isteni válasszal. Ebben folytatódik az áldás továbbadása, nevezhetjük ezt a jövő tradíciójának. Lám, Mózes, a szabadító, évszázadok múltán teljesíti József végakaratát (2Móz 13), hogy őt is abban az „idegen” hazában temessék el, ahonnan Isten elküldte Egyiptomba testvérei megmaradása érdekében (1Móz 45,5). Hű az Úr!

2Krón 4

RÉ 179

Bogárdi Szabó István