„Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!” – énekel a szorongatott Dávid (Zsolt 56,5), Ézsaiás próféta pedig így vall küldetéséről: „Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek” (Ézs 12,2). „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten…” – buzdítja Pál a kétségek közt hányódó Timóteust (2Tim 1,7). Mózes életének első szakasza, kezdve ellenszegülésével szüleinek félelem nélkül, amely csodálatos megmenekülését munkálta mindaddig, mígnem ő maga vált népének vezetőjévé és megmenekülésének eszközévé, azt mutatja, hogy az Istenbe vetett hitünk és a bátorságunk titokzatos módon összefüggenek. Csak a hit látja az isteni jutalmat, ezért a hit mértékén nem áll meg sem a politikai karrier lehetősége, sem a birodalom gazdagsága. Itt nem puszta lemondásról van szó. Az Istenre támaszkodás készsége, az Istenhez menekülés alázata, a benne való elrejtőzködés bátorsága – a teljes ráhagyatkozás nem tétlenség vagy öncélú protest; ellenkezőleg, ebből fakad életmentő szeretet, együtt szenvedés, kitartás (önuralom) és vezetői erény egyaránt. Ha a hit a nem láthatókról való meggyőződés (1), ez Mózesre nézve azt jelenti: látta azt, aki láthatatlan (2Móz 33–24). Dicsfényét azonban felülmúlja az örökkévaló Krisztus dicsősége (2Kor 3).

2Krón 5

RÉ 183

Most bomlik ki a buzdítás teljes értelme: a neves és példázatos elődök (a hit hősei) egyszerre vonzanak és riasztanak. Nóé istenfélelme utánozhatatlan, Ábrahám engedelmessége felfoghatatlan, Mózes félelemnélkülisége páratlan, a küzdő egyház történeti arányaiban eltörpülünk, és ez szinte kicsinyhitűvé tesz minket. Mikor leszünk mi olyanok, mint a honfoglalók, a bírák, a szent királyok, próféták, vértanúk, akikre nem volt méltó a világ? De nem ők a központ, hanem a jobbat készítő, különbről gondoskodó Isten, akinek az ígérete túlmutat Nóé családján, Ábrahám leszármazottjain, Mózes honfitársain – hozzánk vezet, férfiak és nők hosszú során át, akik győztesek és szenvedők, diadalmasok és megalázottak, de mindnyájan bizonyságtevők Isten hűségéről, és bizonyítékai Isten hűségének. Földi értelemben teljesen különböző a sorsuk, a helyzetük. Ám azonosak az Istenre hagyatkozó hitükben. Éppen ezért kell követnünk „azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket” (6,12). Ez a hit mintája: egészen Krisztusig vezetnek el a régiek, és Krisztus az, aki velük együtt bevezet a teljességre. Mintha azt mondaná: a régieknek be kellett várniuk minket, miközben ők készítették elő utunkat Krisztushoz. És azért kell őket követnünk, mert csak velük együtt örvendezhetünk a legfőbb „különbnek”. Ez a szentek közösségének titka.

2Krón 6,1–11

RÉ 192

Ha korábban csodálkoztunk, miképpen tarthatta Mózes értékesebbnek Krisztus gyalázatát e világ minden gazdagságánál, és hogy volt bátorsága népe sorsában osztozni, mert látta azt, aki láthatatlan (11,26–27), most megértjük, hogy a hívők kezdettől mindvégig Krisztusra tekintettek. Egykor olyan előképekben látták őt, amelyek a jövendő dicsőségének visszavetülő árnyékai voltak. Mi pedig teljességében látjuk Krisztust, aki a jövő felé mutat. Ő az alfa és az ómega (Jel 22,13), a hitünk küzdelmének a kezdete és boldog célba érkezésünk zárópontja. A hit példaképei úgy vesznek körbe minket, mint bátorító sereglet, mint valami szurkolótábor a stadionban, ők már megízlelték a küzdés fájdalmát és az isteni oltalom jó ízét. Egész életük Krisztusról tanúskodott, immár Krisztus tanúskodik mellettük (11,39). Lám, a mi küzdelmünk sem magányos igyekezet. Az állhatatosság mintája (analógiája) azonban nem ők, hanem Krisztus, aki elszenvedte (kiállta) a bűnösök ellenszegülését. Isten „igenjére és ámenjére” (2Kor 1,20) a keresztre feszítéssel mondott nemet a lázadó ember. Mi azonban mondjunk igent Isten igenjére. Amikor „kifakulna” a bátorságunk (Luther fordítása szerint) és csüggedten már-már elfordulnánk hitünk végcéljától, tekintsünk a mindhalálig engedelmes Krisztusra (Fil 2,8). Ő maga a cél. És örökkön él.

2Krón 6,12–42

RÉ 76

Istengyermekségünket hajlamosak vagyunk nagy lelki dínomdánomként elképzelni, elfeledve, hogy a zarándokútját járó egyház küzdő egyház. Szívesen előlegezzük meg magunknak a mennyei dicsőséget, és aligha gondoljuk meg: a bűn elleni harcunknak része az is, hogy alázatosan felvesszük a fenyítéket (a lelkipásztorok fogadalomtételében még benne van). Máskor pedig nem keressük meg a bátorító mozzanatot (vigasztaló intést) abban, ha megfedd az Úr. Holott, akit ő szeret, megfeddi és megfenyíti (Jel 3,19). Isten tehát megedz, hogy gyakorlottak legyünk a jó és rossz megkülönböztetésére (5,14). A szüleinknek hálásak vagyunk, mert formálták a jellemünket, és nem engedtek elkorcsosulni, pedig leginkább a saját belátásuk, tetszésük szerint jártak el. Az istengyermekség iskolája magasabbra mutat: a bűn elleni harc nem puszta védekezés, hanem igyekezet a szent életre, engedelmesség az igazságnak (Gal 5,7), és ennek gyümölcse a békesség. Szabad hát elszenvedni az isteni fenyítést, állhatatosnak maradni keserves órákon, még ha olykor megengedi is Isten, hogy ellenségei gyötörjenek minket. Kálvin szerint ezzel is arra késztet, hogy elhagyjuk a bűnt. Mindez pedig része annak, hogy kitartással fussunk, egészen a beteljesítő célig (1).

2Krón 7,1–10

RÉ 104

Ézsaiás szép jövendölése szerint a szabadulás útján csak a szentek és megváltottak járhatnak, a bolondok (istentagadók) nem tévednek rá, még ha olykor keresztezik is (Ézs 35). Az életre vezető keskeny utat kevesek találják meg, mondja Jézus (Mt 7,14). Ez az út az a „helyes ösvény”, amelyről sem látszólagos előny érdekében, sem mások miatti csalódás okán, sem jobbra, sem balra nem tér le a Krisztus követője. Erre tanít az élet beszéde (Péld 4,24–25), erre figyelmeztet, hogy Isten kizárta a honfoglalásból a pusztai vándorlás során folyton ellene zúgolódó népet (4Móz 14), és óva int Ézsau példája is, aki nem ismerte az állhatatosságot, az isteni „később” (11) titkát, hanem eladta örökségi jogát, aztán már hiába, későn kereste a megváltozás és megváltoztatás módját, könnyeivel nem érdemelhette ki az áldást. Békességet keresni és szent életre törekedni – ez áll szemben a vélt jogainkkal és a valóságos áldások elvesztegetésével. Ezért egymásra is figyelnünk kell (15). Szó szerint fordítva: ez minden hívő egyetemes püspöki szolgálata (az eredeti szövegben episzkopé áll). Erősítsd a tántorgót, figyelmeztesd az eltévelyedőt, vigasztald a kesergőt!

2Krón 7,11–22

RÉ 5

A revideált fordítás olvasói így találják: Jézus vére jobbat beszél, mint Ábel vére. Ha ezt úgy értjük, ahogy az eredeti Károli-fordításban van: „drágább dolgokat szól”, akkor a hatalmas vagy hathatós kifejezés is jól visszaadja az értelmét. Azért érdemes elidőzni a szavakon, mert egész Krisztus-követő életünk döntő kérdéséhez érkeztünk. Jézus áldozata egyrészt beteljesít minden áldozati ígéretet, másrészt nem váltható át más áldozatra. Az a jobb szövetség (7,22), amely egyúttal a szívünkbe írt is (8,10), Jézus tökéletes áldozata révén: örök társulás (13,20), amelynek maga Jézus a közbejárója vagy kezese (7,22). Ez a felcserélhetetlen jelleg állítja fénybe a Mózes révén kötött szövetség (mulandó) körülményeit és a Jézus közbejárásával kötött új szövetség (örökkévaló) távlatait. Ott félelem és rettegés (21), itt az elsőszülöttek ünnepi sereglete, akik az elsőszülött Fiúról kapták nevüket (1,6), ez az igaz egyház. Amott harsogó jelenségek által kiváltott rettegés, itt a tökéletességre jutott igaz lelkek öröme. Bár Ábel áldozata valóban értékesebb volt, mint Kainé, a Jézus vére hatalmasabban beszél Ábelénál is. Az ő szava az örök élet beszéde (Jn 6,68).

2Krón 8

RÉ 843

IX. 12. SZOMBAT

(26) „Még egyszer…” (Zsid 12,25–29)

Amikor Mózes átadta a szövetség Igéit, a rémült nép csak vele akart beszélni, és ezt kérték: „Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!” (2Móz 20,19) Holott Isten életre hívta meg népét. A rémült kérés valójában elutasítás volt: hallgasson el Isten. Pedig azért szól, hogy éljünk. Most tehát elutasításunk lázongó elfordulás volna tőle, aki mindig szólt és szól (vö. 19). Igen, Isten végleg és teljesen a Fiú által szól, akiben felfénylett az isteni dicsőség, aki részestárs a teremtés művében, szavával hordozza a mindenséget, megtisztított minket bűneinktől, és dicsőségben az Atya jobbján ül (1,1–3). Mózes idején Isten szava megrendítette a földet, és majd még egyszer megrendül menny és föld, hogy véglegessé váljon a mulandóság és a rendíthetetlen ország különbsége. A konkolyt megégeti a megemésztő tűz (Mt 13,40). A Heidelbergi Káté szép kifejezésével: mi „felemelt fővel” várjuk ezt a „még egyszert”, az eget-földet megrendítő szót, amely ítélet és üdvösség szava. Krisztus már átvitt a semmibe hulló mulandóságból a maradandó reményébe. Földi életünk hálás készület arra, hogy ami halandó, elnyeli majd az élet (2Kor 5,4).

2Krón 9,1–12

RÉ 805