Megdöbbentő bátorsággal szólítja meg a levél írója az első olvasóit, s velük együtt minket is. Arra a törvényszerűségre hívja fel a figyelmet, hogy a keresztyén élet nem általános értelemben fejlődésképes, ugyanis aki elindult Krisztus követésében, annak a legbiztosabb visszajelzés a jó úton járásról az, hogy határozottabb, biztosabb, és egyre több területen érvényesíti a hitismeretét, azt, hogy Krisztus által megigazult az élete. Önvizsgálatra indít ez minket is. Példaként: a számolás alapelemei mindig szükségesek lesznek, azonban aligha állhatunk meg ezeknél. Az alapismeret a többlettudás iránti igényt ébreszti fel – a hit gyakorlásában is. A puszta alapok ismételgetése gyermekkorúságban tart. És aki hitben megmarad az alapismereteknél, a Krisztusban kapott megváltás életformáló erejével nem mer egyre több területre kilépni, az bizony visszafejlődhet… A már megválaszolt, tisztázott életkérdések újra alapkérdésekké válnak, és nincs előrehaladás. Marad a tejjel tápláltatás, a lelki értelemben vett kiskorúság. Pedig Isten naponta táplált, bevethető bizonyságtevőkkel számol az ő egyházában. Ma, vasárnap van a gondolati, lelki rendeződés nagy lehetősége; lépjünk előre egyet bizalommal, az ismeretszerzésben is!

1Krón 17

RÉ 224

A Krisztusról szóló elemi tanítás elhagyása nem annak megtagadását jelenti, hanem azt, amit az előzőekben megérthettünk: éppen hogy előrelépést. Arra kell építkeznünk. A Krisztus szabadításának elfogadása minden tekintetben felfogás- és életmódváltozással jár, ami pedig előrelépést igényel. Ehhez képest az újbóli megtérés a holt cselekedetekből nagy és kockázatos visszalépés. Ekkor ugyanis visszatér a keresztyén a saját magába vetett bizalomhoz, a vallásgyakorlás által kitermelt remélt érdemekhez, ami a zsidóknál a régi rítusokba vetett bizalmat jelentette. Önmagunk és gyülekezeteink számára nagy felhívás ez! El kell hagynunk az elemi tanítást, vagyis az elfogadott kegyelemre építve be kell rendezkednünk arra az egyházi, gyülekezeti, személyes keresztyén létre, amely föléemel annak, továbbvisz attól, amit hitre jutásunkban Istentől ajándékba kaptunk. A meggyőződött keresztyén közösség meggyőző erővel jelenik meg a környezetében. Keresztyénnek lenni akarva-akaratlanul mindenkor vizsgahelyzet: alapelemek szerinti vallásgyakorlásban megrekedni, vagy az alapokra építve Isten lelke vezetésével küldetést teljesíteni?

1Krón 18

RÉ 831

Egyértelmű aktivitásra serkentenek ezek a mai sorok. Igaz, hogy örökösnek lenni jogilag alapállapotot jelent: valaki rám hagy valamit. A keresztyének öröksége azonban azzal jár, hogy meglehetősen szilárd elhatározással kell ragaszkodniuk az örökös léthez. Ebben segít az, hogy nem egyedül kell botladoznunk, mert többen jártak, járnak előttünk a hitben. Követésre méltók, szép elkötelezettséggel és szükségszerű határozottsággal haladnak a megígért örökségnek megfelelően, hogy azt valamiképpen el ne veszítsék. Az örökséghez való biztos hozzájutás velejárói a hit és a türelem. A hit, amely nyitva tartja szemünket arra, amit Isten kegyelemből már átadott, és ami ezután vár beteljesedésre. A türelem pedig nem azonnaliságot követel, hanem megadással és bizalommal várja Isten ígéreteinek maradéktalan beteljesedését. Tétovaság, bizonytalanság, passzív várakozás helyett követés. Ez az örökösök életiránya és életmódja.

1Krón 19

RÉ 35

Az Isten népe, az anyaszentegyház emberekből áll, az általa elhívottak társadalma, de nem egyszerűen emberi intézkedéseknek alávetett közösség. Holnap nemzeti ünnepet tartunk, emlékezünk és emlékeztetünk. Méltósággal idézzük fel nemzetünk történelmének meghatározó eseményét. S közben az ősök által letett nemzeti társadalmi alaptörvény folyamatosan változik. Hol kimutathatóan előnyére, máskor nyilvánvalóan hátrányára. Mennyi vívódás, olykor civakodás kíséri a nemzet alaptörvényének sorait! Aligha kerülhető ez meg az emberek általi, jóra törekvő változások esetében. Ehhez képest micsoda előny, stabilitás az, amit az Úr tett értünk, a javunkra! Isten ígéretei változatlanok, s ahogyan Ábrahám történetéből kiviláglik: esküvel vállalt kezességet. Ez nekünk is egyértelmű: a kezes Jézus Krisztus, aki maga az örökségünk és egyháztársadalmunk egyetlen valamirevaló alapja. Változatlan és változtathatatlan.

1Krón 20

RÉ 629

Milyen egyszerű lenne minden, milyen gyorsan rendeződnének ma emésztőn és felháborítóan rendezetlen ügyek sorai, nemzetünk és egyházunk életében, ha ezt az alapszabályt, soha meg nem másítható alaptörvényt nemcsak ismernénk, hanem elismernénk az igazságát, beismernénk a valóságát! Isten nagy titka válik itt világossá. Visszamegy a Jézus mennybemenetele utáni korból Ábrahámig, aki akkor is, azóta is nagynak mondatott. Az is volt. De a nagysága abban valósult meg, hogy diadalmas csatája után tizedet adott zsákmányából Melkisédeknek, Sálém papjának, akinek a neve igazságot és békességet hordoz. Az ígéret örököse, Ábrahám elismerte a nálánál nagyobbat, azt a valakit, aki az írások szerint egyértelműen több egyszerű hivatásos főpapnál, mert ő maga a már akkor is létező, s majd elérkező Jézus Krisztus megszemélyesítője. De jó lenne, ha ma teljes nemzetünk hivatásuk szerinti nagyjai, egyházunk jelenleg s a közeli választásokon kijelölt vezetői igazi nagysága ebben gyökerezne, ebből táplálkozna! Ebből az örök rendből: „…a nagyobb áldja meg a kisebbet.” (7) A kisebb nagysága, kiléte pedig kizárólagosan attól függ, látja-e, felismeri-e, elismeri-e a nála nagyobbat. Az üdvözítőt, Jézus Krisztust. A Krisztus kezei alá áldásra sorakozó egyházról gondolkodjunk, indítsuk el a sort mi magunk!

1Krón 21,1–13

RÉ 644

Szövetségre és szövetségesekre szükség van. Így volt ez Isten első választottjaival, Ábrahámmal és utódaival is. Biztonságukat kezdettől a szövetségkötést kezdeményező Úr nyújtotta. Papjai változtak nemcsak halandóságuk miatt (23), hanem emberi életminőségük, a szövetséget adó Istenhez való hűségük vagy hűtlenségük miatt is. Jézus főpapsága minden addigit felülhaladóan jelent meg, és tökéletessége betöltötte azt az ígéretet, amelyet az Atya a főpapi szolgálathoz rendelt. Tökéletes főpapunk lénye és papi szolgálata nyugvópontra juttatta a papi, főpapi hivatás lényegét. Minden ilyen szolgálat alapja ebben található. Jézus Krisztus tökéletes főpapja minden hivatásos és keresztyén volta alapján egyetemesen elhívott szolgájának. „…ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtelen…” (26) Csak őbenne értelmezhető minden egyházi szolgálati rend. Így a szövetkezéseknek semmi értelme, mert minden az egyetlen igazi, mindenre kiterjedő szövetségnek az ítélete alá esik. Az elkövetkező hetekben józanságra és alázatra van szükségünk ahhoz, hogy gyarló, emberi, anyagi, hatalmi érték, érdek orientáltságát hátrahagyva a kizárólagos szövetségre koncentráljunk. Ítélet alá ne essünk!

1Krón 21,14–22,1

RÉ 6

A figyelmeztető szavak nem megalapozatlanok. Mózesnek is fontosak voltak, hogy semmit el ne vétsen akkor, amikor az Úrral való kapcsolattartás helyét, a szent sátrat készítteti el. Mert mindennek pontos helye, üzenete van. Ma is. Ami szakaszunkban világossá válik, azt teszi egyértelművé, hogy az Atya jobbján ülő főpapunk: Jézus Krisztus. Őhozzá mérten kell idelenn szolgálatainkat elvégezni. Ennek kell alárendelni a kinézetünket, a belső egyházi rendünket, a liturgiát, annak tartalmát és formáját, törvényalkotásunkat. Mindennek őhozzá kell igazodnia. Nincs önállóskodás, egyénieskedés vagy önző érdekek által motivált csapatszervezkedés. Krisztus van. A főpap, aki mindeneknek meghatározója. Az egyház leglényegesebb és legsürgetőbb teendője ma az, hogy kivonja magát a szervezkedések alól, és egyszerűen, egyértelműen, megnyugtatóan igazodjék a mennyei főpaphoz, aki tökéletes áldozatával minden időkre nézve, minden egyházi tevékenységre vonatkozóan megszerezte a jogot, hogy megszabja az egyéni és közösségi életbeli és szolgálati rendünket.

1Krón 22,2–19

RÉ 48