(Pásztortűz, II. évf., 7–8. sz., 1927. július és augusztus)

Nemcsak egyik vagy másik mezőgazdasági államra, hanem az egész emberiségre nézve nagy jelentőséggel bír az évi aratás sikere, az ebben rejlő áldás. Az ember megélhetése, jóléte, előhaladása függ ettől. Amiből pedig az következik, hogy az aratás csak abban az esetben éri el igazi célját, ha nem csupán az anyagi jólét biztosítására szolgál, amennyiben egy év megélhetési nehéz gondjait, terhét szünteti meg, illetve csökkenti nagy mértékben, hanem főként, ha a szellemerkölcsi élet mélyítésére, tisztítására, emelésére, szilárdítására is hat nagy mértékben. Arra a keresztyén emberre nézve, aki nem csak így tud imádkozni: „a mi mindennapi kenyerünket add meg mi nekünk ma!”, hanem így is: „jöjjön el a te országod, légyen meg a te akaratod” – a mindennapi kenyér a magasabb rendű lelki szükségletek kielégítését is jelenti, nem csupán a természeti élet szükségleteinek betöltését. […]

Az aratás akkor éri el célját, ha tudatossá teszi az emberben azt a fölfelé irányuló törekvést, amellyel neki az emberi élet fejlődő kalászában olyan értékeket, oly kincseket kell kitermelnie, melyekkel becsessé, gazdaggá, áldásossá teheti az életét s ezt alkalmassá egy magasabb rendű, ma még hitben sejtett élet, Isten országa elérésére. […]

Nem az a fontos, hogy az embernek van-é s milyen tudata a föld feletti életről, hanem az, hogy az ember magába föl tudta-é venni, valójának benső tartalmává tudta-é tenni azon értékeket, azon képességeket, melyek lehetővé teszik számára ama magasabb rendű fejlődést, melynek vége, az ember létezésének igazi célja ama nagy lelki aratás, ama teljes megelégedés, tökéletes boldogság! Az aratás akkor felel meg rendeltetésének, ha annak áldását az ember fel tudja használni ezen nagy lelki megelégülés eszközévé is.