Vasárnap, XIII. évf., 35. sz. (1926. augusztus 29.)

A magyar református egyháznak és keresztyénségnek, amikor a négyszázados visszaemlékezés komor ünnepi fényében reátekint nemzeti nagylétünk nagy temetőjére, van egy nagy sírnivalója, egy nagy mondanivalója és egy nagy tanulnivalója. A sírnivalónk közös egész nemzetünkkel. Jaj is volna ennek a szerencsétlen csonkamagyar nemzetnek, hogyha a gyermekei még sírni sem tudnának együtt, és még ilyenkor sem tudnának együtt sírni! Négyszáz esztendőn keresztül úgy volt, hogy ami a magyar hazának és nemzetnek fájt, az fájt a magyar református egyháznak is. Úgy fájjon hát most is nekünk, magyar reformátusoknak, a visszaemlékezés a négyszáz év előtti nagy temetkezésre […], hogy fájdalmunk tüzes könnyei, ha lehet, még bensőbb, még elszakíthatatlanabb egységbe forrasszanak bennünket egész drága nemzetünkkel, annak bármely hitfelekezethez tartozó igaz és hű tagjával. […] Vigyázzunk, magyar reformátusok: ne ünnepeljünk és ne gyászoljunk magunknak egy külön felekezeti Mohácsot!

Azonban ez nem jelenti azt, hogy e nagy évforduló alkalmával a magyar református egyháznak és keresztyénségnek ne volna joga és kötelessége külön is elmondani azt a nagy mondanivalót, amelyet […] éppen őreá bízott a történelem Istene […]. Ez pedig az, hogy a magyar nemzetet a mohácsi sírba végső elemzésben nem a török fegyverek, hanem a saját bűnei tették. Az önzés bűne, amely az akkori magyar társadalom egyéneiből és osztályaiból tökéletesen kiirtotta a haza és a nemzet közsorsa iránti felelősségérzetet.

– Az elvakultság bűne, amely a veszedelmet még akkor is képtelen volt teljes és végzetes méreteiben fölismerni, amikor az már minden gátat elszakítva, szemlátomást hömpölygött az ország szíve felé. – És az elbizakodottság bűne, amely hihetetlen győzelmi víziókban kéjelgett akkor, amikor már a hollók is ott gyülekeztek a vad halálmámorban szónokló és politizáló magyar hadsereg feje fölött.

(folytatjuk)