Nem ismertem a nagyapámat. Ám a róla szóló történetek által egyre jobban vonzott az élete, amely ismeretlenül is annyi közös vonást mutatott az enyémmel. A rendszerváltoztatás utáni évek egyikén egy ódon debreceni polgári lakásban találtam magam. Elhatároztam, hogy a lehető legilledelmesebben mutatkozom be a mátkám családjának. Hatalmas könyvespolcok árnyékába húzódott be a nagyapja.

Tóth Kálmán veretes dolgozószobájába lépve, könyveibe merülve, jegyzeteket írva találtam a vékonydongájú, apró, kilencvenes éveiben járó református lelkészt, teológiai tanárt. Szemüvegén át felnézett, majd üdvözlésemet meg sem várva felállt székéről. Kinyújtott kezével és széles mosolyával egy pillanat alatt elfújta a gondfelhőimet. Annyi szeretet sugárzott a hangjából, hogy könnyen megnyílhattam előtte. Kérdéseire válaszolgatva beszámoltam református lelkész nagybácsimról, majd nagyapámról és tiszakerecsenyi szolgálatáról. Ekkor csönd lett, és ő lassan lehunyta a szemét. Talán percek múltak el, miközben egy régi vekker ütemes tiktakja egyre hangosabbnak hallatszott.

Feszengtem: hagyjam szunyókálni, és csendben várakozzak, vagy köhintsek hangosan?

Az öregúr szemhéja felnyílt. Tiszta, szeretetteljes kék szemével rám nézett, és mintha csak egy régi könyvből olvasná, belefogott elmesélni egy őszi nap emlékeit. – Aznap sokat esett, és mi a debreceni teológiáról legátusokkal mentünk lovas kocsival a Beregbe –idézte fel révedezve 1950. november 4-ét. – Hatalmas volt a sár. A beregi vendégmarasztaló, vályogos talaj most is kitett magáért: a szekér egyik kereke kitört a falu határában. A kocsis bement nagytiszteletű Lengyel Lászlóhoz segítségért. Ő jött is többedmagával megjavítani a szekeret. Így mentettek ki minket a sár fogságából. Ránk esteledett, ő pedig petróleumlámpát tartott a kezében. A lámpa többször is kialudt. Jól emlékszem, azt mondta, mindez az ördög munkája: meg akarja akadályozni a teológusok gyülekezeti szolgálatát, de nem fog sikerülni. Kálmán bácsi elhallgatott, majd folytatta: