Adódnak az emberek és a közösségek életében olyan helyzetek, amikor gránitszilárdságúnak gondolt állapotok változnak meg, amikor az, amit megmásíthatatlan tényként, sőt igazságként kezeltünk, hazugságnak, fikciónak bizonyul, vagy egyszerűen világos érveléssel meggyőznek bennünket arról, hogy nem volt igazunk. Ilyen esetekben a korábbi álláspontunk tévedésnek nyilvánítása, hibánk belátása és véleményünk megváltoztatása az érett, felnőtt gondolkodás jele.

Ismerünk azonban más helyzeteket is: amikor a tények változatlanok maradnak, csak az értelmezést adó keretrendszer alakul át, amikor „más szelek fújnak”, új hatalmi struktúra jön létre, és nem az ész, hanem az ököl szolgáltatja az érveket. Ilyenkor a korábbi álláspontunk tévedésnek nyilvánítása maga is hazugság, árulás.

A helyzetek persze árnyaltak és összetettek. Van, hogy nem mondunk mi semmit, csak azért az igazságért, amelyért korábban – a regnáló hatalom hallgatólagos vagy akár nyílt támogatása mellett – határozottan kiálltunk, a széljárás fordultával már inkább nem állunk ki, nehogy elveszítsük az új hatalom támogatásának esélyét. Esetleg a problémát azzal oldjuk meg – s ez a legrafináltabb megoldás és a legnagyobb árulás –, hogy miközben a szavaink változatlanok maradnak, lassan megváltoztatjuk azok értelmét, hogy megfeleljenek az új konszenzusnak.