Mit mutat a szabadság tökéletes törvénye? (1,25) Egyrészt csalhatatlanul megmutatja, milyenek vagyunk. A gazdagság státuszszimbólumait (fényes ruhát, aranygyűrűt) viselőt hamar észrevesszük, hiszen a magunk vágyott mását látjuk benne, és ekként is üdvözöljük lelkesen. Személyében saját magunkat ültetjük előre. Személyválogatók vagyunk: magunkat választjuk. Mert a szalonképtelen szegényt – akivel Krisztus azonosította magát – felállítjuk, félreültetjük, megalázzuk. Ez az önellentmondás, éppen úgy, mint a hitetlen imádság (1,6), gonosz megfontoláshoz vezet, például hogy Isten a gazdagsággal igazolja vissza kegyességünket. Ez szövetségrontás (Mal 2,10), Isten jóságának kiforgatása. Aztán már nem akarjuk észrevenni, amikor a gazdagok engednek szokásaiknak: zsarnokoskodnak, bíróságra rángatnak, és végső soron meggyalázzák a krisztusi szép nevet (és még ünnepeltetik is a blaszfémiát). Ezzel szemben a szabadság törvénye megmutatja azt is, kiké a romolhatatlan ország. Az egyház egyetemessége az, hogy nincs olyan társadalmi rend, ahonnan ne lehetne Isten országába jönni. Az új szövetség titka pedig az, hogy Isten megosztja velünk irgalmasságát, amely megóv a személyválogatástól, és megment az ítélettől is. Boldogok az irgalmasok.

2Krón 16,1–17,1a

RÉ 651

„Ilyen hit” – az újabb kori fordítások ezzel az értelmező kifejezéssel oldják fel azt a látszólagos ellentmondást hit és cselekedetek között, amelyet mintha Jakab szítana fel (vagy fordítva, Pál apostol gerjesztene, például a Galata-levélben). Milyen hitről beszél itt Jakab? A halott hittől óv. Ahogy az Úr mondja A jelenések könyvében: „…az a neved, hogy élsz, de halott vagy.” (Jel 3,4) Az ilyen „hit” a kegyesség látszatát kelti, de haraggal támad Istenre a próbatétel idején, kételkedéssel gyengíti az imádkozást, kedveli a személyválogatást, és hamisan ítél törvényről és irgalmasságról. Vajon segít-e a(z ilyen) hit, elboldogulok-e általa Isten előtt? – értelmezi Luther; vajon üdvözíthet-e egyedül a(z ilyen) hit? – fordítja Kálvin. Lám, úgy tűnik, ki-ki hajlik arra, hogy az üdvösségügyet a saját kérdésén keresztül szemlélje. Ám a feszültség nem a hit és cselekedetek közötti ellentétben van, hanem abban, hogy aki nem jut el az irgalmassághoz, annak a hite éppen olyan üres, mint a kegyessége (1,26). A hit lép be bátran az örök kegyelem szentélyébe, és ragadja meg Isten irgalmasságát, amely diadalmaskodik az ítéleten (13). Aki megmarad ebben a szeretetben, az marad meg Istenben (1Jn 4,16).

2Krón 17,1b–19

RÉ 652

Hit és cselekedetek összefüggésében gyakran eltévedünk, de ellentmondásos érveinkkel inkább csak önmagunkat próbáljuk mentegetni. Csakhogy mentheti-e magát valaki az irgalmasság elmulasztása alól azzal, hogy egyedül hit által üdvözülünk? Kegyelemből (irgalomból) üdvözülünk, hit által! „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” – parancsolja a Mester (Lk 6,36). És felmentheti-e magát valaki a hitetlenkedése alól azzal, hogy egyébként teljesen betöltötte a törvényt? „Hit nélkül […] senki sem lehet kedves Isten előtt” – mondja a zsidókhoz írt levél, aztán mások mellett Ábrahámra és Ráhábra is hivatkozik bizonyítékul (Zsid 11,6). Jakab is azért hozza fel Ábrahám és Ráháb példáját, hogy szertefoszlassa a hit és a cselekedetek hamis szembeállítását. A hit ősbizalma készteti őket teljes engedelmességre és teszi képessé teljes életváltoztatásra, megtérésre, Istent szolgáló életre. Lám, a döntő hittételt az ördögök is hiszik (tudják), de nem döntenek, nem térnek meg, és nem szolgálnak Istennek, hanem rettegnek. Akár az angyalok nyelvén is lehet csodálatos tételeket mondani, igazságokat megfogalmazni, ám az Istenben bizakodó ráhagyatkozás nélkül üres keret, meddő az ilyen hit. Éppen olyan halott, mint a holt cselekedetek

(Zsid 6,1). 2Krón 18

RÉ 653

Okkal óv attól, hogy megfontolás nélkül, könnyedén tanítóságra adjuk a fejünket. A tanító beszél (de nemcsak információt ad át, hanem demonstrál, vezet, példát mutat), ám a nyelv, amely révén ezt teheti és teszi, nem csupán eszköz: önjáró, titokzatos hatalom is. Zabla a ló szájában, hajókormány, ezek révén irányíthatjuk a jószágot, és biztos révbe érhetünk a legvadabb vizekről is. De ez a kicsi tag szelídíthetetlen nagyhatalom is: megsebez, fertőz, lángba borít. Az egész világot rendre tudjuk szoktatni, de a nyelvünket (vagyis önnönmagunkat) nem. Egy szóval szenvedések özönét okozhatjuk. Jézus azt mondja „...a szívnek teljességéből szól a száj.” (Mt 12,34) Rettentő titok, hogy egyszerre tudunk áldani és átkozni, édes és keserű víz forrása lenni. Értjük már Jakab korábbi kemény szavát: kétlelkűek (a régi fordításban: kétszívűek) vagyunk (1,8), mintha két énünk volna. Aki irányít, nevel és tanít, az tüzet is gyújthat, életeket, gondolatokat, hiteket fertőzhet meg, és maga sem tudja, miként legyen ura ennek. Imádkozzunk a tanítókért, és becsüljük azt, aki beszédében nem vétkezik! Imádkozzunk a politikusokért (is)!

2Krón 19

RÉ 654

Akinek nincs bölcsessége, kérjen Istentől – így kezdődik a levél (1,5). És ez mindnyájunknak szól. Keresnünk kell a bölcsességet, a megfontolás tudományát (Péld 8,12), mert a hitpróbán küzdő, kísértésekkel terhelt, megosztott, viszálykodó testvéreknek csak a bölcsesség tud olyan távlatot mutatni, amelyben megláthatják a hűségük, a hitük, állhatatosságuk, önmérsékletük, irgalmas cselekedeteik végcélját. A bölcset arról lehet a legkönnyebben megismerni, hogy szinte lehetetlen felismerni: nem kelleti magát, békeszerető és méltányos, ott nem találni, ahol képmutató torzsalkodás veri fel a csendet, és ahol mindent csak a nyers hatékonysággal mérnek. Napi tapasztalatunk, hogy az önjelölt bölcsek öndicsőítő éleselméjűsége földhözragadt, pszichotikus és démoni, de eközben azt is jól látjuk, hogy a mennyei bölcsesség nem hódol be az öntelteknek, nem retteg a befolyásosaktól, nem részrehajló. Talán azt is hagyja, hogy félrelökjék. Ám ha a közösséget megbontó és a testvéreket szétszóró viszály, romboló irigység támadt, csak az ezzel felruházottak segíthetnek lecsillapítani. Az igazi bölcsességben számos erény jut érvényre, amelyek mind a békét szolgálják. Imádkozzunk azokért, akiknek Isten ezt az ajándékot adta, legyenek segítségünkre csillapítani egyházunk sok súlyos viszályát. Boldogok, akik békességre igyekszenek (Mt 5,9)!

2Krón 20

RÉ 655

Bűnbánatra hív, de most nem afféle csendes, belső összetörettetésre, amelynek csak a Szentlélek a tanúja (ilyen is szükséges), hanem drámai, erőteljes, gyászszertartáshoz hasonlító jajgatásra és sírásra. A bűnbánók önmagukat siratják el: harcokba rántották a gyülekezetet, önös kívánságoknak adtak szabad utat, nem kérnek semmit, mert megszerezni akarnak mindent céltalan, másokat is felőrlő harcaikkal; ha mégis kérnek, tékozlási vésztartalékért fordulnak Istenhez. És nincs megállás: a világgal barátkoznak, azon az áron is, hogy Isten ellenségeivé lesznek, mert ez a barátság szövetségszegés, amelyet a próféták házasságtörésnek is neveznek. Rettenetes a két ősbűn, az érzékiség (paráznaság) és a kevélység (hatalomvágy) malomkövei közt őrlődni. Csak felfelé van kiút, de erre az útra a legnagyobb mélységben kell ráállni. Tudd, hogy amikor valóságos igent mondasz Istennek, azzal alku nélküli nemet mondasz (ellene állsz) az ördögnek. Olyan harc ez, amelyben az addig szenvedélyeinek élő ember a Krisztus érette bevégzett szenvedéséből nyer életet, a passzióktól a passió felé fordul. Csak azt emeli fel az Úr, aki a kereszt legnagyobb mélységéig követi a Megváltót.

2Krón 21,1–22,1

RÉ 656

Láttuk a bomlasztó viszálykodás okát, az irigységet (4), és tudjuk, hogy mi az orvoslata: az Isten előtti alázat (10). Ám nem könnyű gyógyulást remélve Istenhez közeledni, mert ennek a háborúskodásnak az egyik bevett eszköze, a rágalmazás visszaható módon is befertőz mindent. Pál a rágalmazást az istengyűlölet mellé helyezi (Róm 1,30), Hóseás prófétánál pedig így panaszkodik az Úr: „…megszabadítottam őket; de ők hazugságot szólnak ellenem!” (Hós 7,13) Aki a testvérét rágalmazza, az a törvényt rágalmazza – mondja Jakab. Miután ugyanis hazugságot hordunk a másikra (karaktergyilkosság), a törvényre is panaszkodni kezdünk (minket túl szigorúan ítél, ellenfelünk iránt túl enyhe). Egyszóval Isten felett ítélkezünk, miután megrágalmaztuk. A gyógyulás kezdete egész életünk (a jövőnk!) átadása Isten kezébe. Nem kegyes frázis, hanem tiszta alázat a mondat: „ha az Úr akarja”, mert valóban, csak ha ő akarja, akkor fogunk élni... Nehéz lecke ez, mert miközben az általunk habart rágalmazásból Istenre is fröccsent, és megvetéssel beszéltünk róla és törvényéről is, végső soron mégis hozzá, az idő és életünk Urához kell igazítunk jövőbe nézésünket. Boldog „kell” ez.

2Krón 22,2–12

RÉ 657