Tény, hogy elkezdődött az új tanév, tény, hogy a naptár szeptembert mutat, tény, hogy véget értek a pihenés napjai, és sorolhatnánk. Tetszik vagy nem, ezeken nem változtat a véleményünk. Ha fáj a családi költségvetésnek a gyermekeink iskolakezdésére kiadott kisebb vagyon, ha sajnálkozva búcsúztatjuk a nyári hónapokat, ha bosszant a sok idő előtt lehullott falevél a kertben, akkor is el kell fogadnunk, hogy most ezek következtek ránk.

Tény, hogy időnként nekünk, keresztyéneknek is könnyebb mások véleményére rácsatlakozva sopánkodni, „felülni a panaszvonatra”, mint akár élőszóban, akár a közösségi oldalakon kinyilvánítani a hitünket: igen, sok minden nehéz a mi életünkben is, de a tényeknél feljebb, Istenre tekintünk, ezért nem aggódunk.

A panaszkodás nem feltétlenül csak korunk ismertetőjele – nézzünk vissza akár néhány évtizeddel ezelőttre. Például egy orvosi rendelőben a várakozók beszélgetéseinek magvát már akkor is a bajok, a valós és vélt betegségek részletezése adta. Az egymásra licitálást, kinek hány testrésze sajog sokkal jobban, mint a mellette ülőé, mindig is kedvelt témának ismertük. A bolt előtt, a buszmegállóban az ismerősök, de sokszor ismeretlenek is megosztották egymással a gondjaikat és véleményüket az élet dolgairól. Ma is ezt tesszük, csak többnyire a telefonunkra görbült nyakkal. Posztoljuk a közösségi oldalakra azt, amin ki- vagy fennakadtunk valamiért, a hozzászólók pedig elmondják a véleményüket. Jobb esetben csak elmondják, és nem alakul ki közöttük a gyűlölködésig menő vita.

Egy tudós embertől olvastam néhány évvel ezelőtt azt a megállapítást, hogy a véleményünket nem a tények formálják, hanem fordítva: ha van valamiről véleményünk, elkezdenek azt kiszolgáló tényeket rakni körénk. Eléggé ijesztő ennek a valóságába belegondolni. Egyre kevésbé tudjuk kontrollálni, milyen eredetű információkat kapunk, és hogy azok a relatív igazságot teljes egészében tartalmazzák-e, vagy valaki-valami levágott egy szeletet belőle a számunkra. Sokszor azt sem tudjuk, élő ember által közölt tényt tesznek-e elénk, mert a legtöbb cikkhez nem kapcsolódik név; mintha nem vállalná érte senki a felelősséget. A józan ész segítségével próbálunk eligazodni a tényhalmazok között, miközben a véleményünk a világról és embertársainkról úgy alakul, hogy nem is vesszük észre a deformálódását.

Sokszor azt sem látjuk, hogy algoritmusok döntenek arról, mi érdekel bennünket. Személyes példát hozva: szeretem az állatokat, mindig megvisel a bántalmazásuk, sajnálom a menhelyen tengődő, ártatlan jószágokat. Minél többet nézegettem az ilyen jellegű híreket az interneten, és minél több állatmentő oldalt kezdtem követni, annál több hasonló témájú bejegyzés ugrott elém. Mára eljutottam oda, hogyha kinyitom a közösségi oldalakat,