(4) „…az aratók panasza eljutott a Seregek Urának a fülébe.” (Jak 5,1–6)

A 4. rész utolsó versét is ide kell olvasni: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” De immár nemcsak mulasztásokról szól, hanem bemutatja a végeredményt. Egyfelől semmi nem marad meg abból, amiért éltek; másfelől egész életüket a bekövetkező nyomorúságra vesztegették. Nem osztályharcos ítélkezés ez, nem is a kisgömböc tanmeséje, hiszen a gazdagoknak már a levél elején (1,10) és az előző szakaszban is felajánlotta az alázatot (4,10), aztán óvta őket az önáltatástól, a halott hit illúziójától (2,26), és töredelmes istenkeresésre hívta őket (4,8). Most újra tudtukra adja, hogy el fognak veszíteni mindent: „Gazdagságotok megrothadt…” (2) Másrészt szembesíti őket azzal, hogy korrupt módon halmozták vagyonukat, a kisemmizett aratómunkások panasza Isten fülébe jutott (4). Végül ítéletet hirdet fölöttük: a szerzésvágyuk olyan erős, hogy akár koncepciós per árán is félreállítják a jogos tulajdonost, ahogyan tette egykor Aháb király Nábóttal, aki igaz emberként ragaszkodott ősei örökségéhez, a király azonban hamis váddal, csalárd ítélettel megölette, hogy szőlőskertjét megszerezhesse (1Kir 21). Ellenben mi, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel!

2Krón 23,1–15

RÉ 124

(8) „…erősítsétek meg a szíveteket…” (Jak 5,7–12)

A türelem (régi fordításokban: béketűrés) itt azt jelenti, hogy a terhek állhatatos elhordozása közben erőt tudsz venni az indulataidon is, amelyek haragban, hamis vádban, öntetszelgésben, tagadásban, keserűségben törnek elő, ha utat kapnak. Ez a türelem isteni tulajdonság (Róm 2,2), a szeretet csodálatos képessége, amely mindjárt az első helyen áll erényei között (1Kor 13,4). De ez a türelem nem beletörődés, hanem feszült várakozás az Úr eljövetelére. Aki ebben a magatürtőztető várakozásban él, az leginkább Isten naponként megújuló áldását keresi, mert jó dolog, hogy a kegyelem erősíti meg a szívet (Zsid 13,9). Aki így vár, nem panaszkodik, nem rángatja ítéletre felebarátját, nem kapkod ide-oda, az igenje igen, a nemje nem. S nincs is egyedül ebben a belső küzdelemben. A türelmes és állhatatos próféták, de kiváltképpen a nagy szenvedő, Jób olyan példa (minta) a számunkra, amely azt is megmutatja, miképpen fordítja meg az Úr a szenvedő igaz sorsát (Jób 42,10). A béketűrés és az állhatatosság a kimeríthetetlen erőforrása a Krisztushoz való hűség. Boldog, aki a hitpróba idején állhatatos és béketűrő marad. Övé az élet koronája (1,12).

2Krón 23,16–21

RÉ 193

(16) „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,13–20)

Aki a szenvedés közepette mond könyörgést, aki az áldások idején zeng dicsőítést, akik a betegágynál közösen mondanak közbejárást, akik bűnbocsánatért esdekelnek, és nem szűnnek meg egy másért imádkozni, mindnyájan abból a boldog tapasztalatból veszik készségüket és nyerik bátorságukat, hogy őket magukat is az érettük mondott imádságok hozták vissza a végzetes eltévedésből, mentették meg lelküket a haláltól, fedezték el bűneiket, s immár ők is csatlakozhattak a szentek közösséghez, az imádkozók buzgó seregéhez, a bizonyságok fellegéhez. Illés próféta emberi szavai természeti erőket tartóztattak fel és mozdítottak meg (1Kir 17–18), de nem azért, mert tudott volna valami varázsformulát, hanem mert imádságát az ég és föld Ura elé vitte, hogy attól kérjen el minden szükséges dolgot, aki azt parancsolta, hogy kérjük tőle azt, amit maga készített el számunkra. Ezt a boldog tapasztalatot fejezzük ki, amikor így imádkozunk: „Erősítsd meg, oh, Isten, azt, amit számunkra készítettél!” (Zsolt 68,29, Károli-ford.)

2Krón 24,1–14

RÉ 167

(4) „…teljes legyen.” (1Jn 1,1–4)

Az idős apostol, aki szemtanúja a Krisztusban megjelent életnek, és hirdetője az élet Igéjének (az örök életnek), azért írja ezt a levelet, hogy megerősítse közösségét olvasóival (gyermekeivel), amelyet rögtön minősít is: közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. S mindennek célja, hogy ebben a közösségben teljessé legyen az örömünk (igen, a miénk is). A kéziratok eltérő olvasata más és más fordítást tesz lehetővé. Lehet így is érteni: János azért írja levelét, hogy örömük (együtt az övé és a gyülekezeté) teljes legyen, és lehet így is érteni: azért ír, hogy örömük (a gyülekezeté) teljes legyen. Nem nagy különbség, mondhatnánk, fölösleges kitérni rá. Pedig egyáltalán nem haszontalan, mert éppen az a kérdés, hogy az apostol osztja-e meg a Krisztussal való közösségét a gyülekezettel (elhozza, közvetíti nekik), vagy ő és a gyülekezet csak együtt részesedhet ebben az isteni közösségben. Nem is tudjuk eldönteni, ki vagy mi áll itt az első helyen. Mégis, milyen szép az apostol alázata: ő, aki az örömhírt (evangéliumot) elvitte, szívesen tenné függővé örömének beteljesedését attól, hogy velük együtt részesedik Isten szeretetében. Hiszen Isten az, aki előbb szeretett – mindannyiónkat.

2Krón 24,15–27

RÉ 168

Bogárdi Szabó István

(5) „…az Isten világosság…” (1Jn 1,5–10)

„Megvilágosítottál, Világ Világossága; és megláttalak és megszerettelek. Mert senki sem szeret, csak az, aki meglátott, és senki sem lel meg, csak az, aki szeret.” Augustinus imádsága keretbe foglalja azt az üzenetet, amelyet János első levele sugároz: „az Isten világosság” – „az Isten szeretet”. Korának bölcselői „távolságtartó betekintés által” (Bultmann) elmélkedtek ismeretről, sötétségről, világosságról, szeretetről, életről, halálról. Az öreg, száműzött apostol az Istenről mint személyes és ellenállhatatlan világosságról és szeretetről tesz tanúbizonyságot az elfajult világban. Hosszú életében bűneivel küszködve sem szűnik meg Jézus szeretetet sugárzó lényéhez ragaszkodni, testvéreivel lelki közösségben maradni. Nem felejti el, hogy Krisztus életét adta barátaiért, „vére megtisztít minket minden bűntől” (1,7), és erre emlékeztet másokat is. Számára a világosság Isten világosságában való járást, a szeretet Isten szeretetének megtapasztalását és továbbadását jelenti. Küldetése, hogy tükör legyen, és másokat is erre buzdítson. „Ha vállalod azt, hogy tükör leszel, vállalod szívvel-lélekkel, és szolgálod bátran a nap sugarát, általad szebb lesz az egész világ” – fogalmaz az ifjúsági ének. Vállalod?

2Krón 25

RÉ 153

(1) „Gyermekeim, [...] ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál…” (1Jn 2,1–6)

Ki ne vétkezne? – mondjuk általánosítva, amivel el is vesszük a kérdés élét. A János korabeli gnosztikusok úgy gondolták, hogy lelki emelkedettségük szintjén már nem hat rájuk a bűn. A gyülekezetben némelyek belekényelmesedtek hitbeli kegyességükbe, miközben másokat megítéltek és elutasítottak. A bűn nem pusztán erkölcsi kategória – a nem rendeltetésszerű működést jelenti, mint amikor a nyílvessző eltéveszti a célt. A céltévesztett embernek megromlanak a kapcsolatai Istennel, önmagával, másokkal. Vajon nem vétettük/vétkeztük-e el a küldetésünket mi is? Pedig ez élet-halál kérdése, hiszen így nem lehetünk azzá, akivé lennünk kellene! Nem marad más mentségünk, csak ha valaki magára veszi és az Atya elé viszi „bűnügyünket”, hogy bocsánatot nyerjünk. János Jézusra mutat; ő az, aki a végsőkig elment értünk a szeretetben, ő ment meg és hív engedelmes életre. „…aki [...] megtartja az ő Igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete.” (5) „Mit jelent tökéletessé válni a szeretetben? Szeretni még az ellenséget is, abból a célból, hogy testvéreinkké váljanak.” (Augustinus) A hithez tartozik, hogy higgy, a szeretethez, hogy cselekedj!

2Krón 26,1–15

RÉ 165

(8) „…múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.” (1Jn 2,7–11)

„Isten közelebb van hozzánk, mint a múlt.” (Bonhoeffer) A káini testvérgyilkosság óta olyan mélyen beleivódott az önzés és a testvérgyűlölet az ember szívébe, hogy teljesen vakká tette az Úr szeretetével szemben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,4) „A bűn sötétben tévelyeg / És bajba dönt vakon; [...] A bűnben kín van s gyűlölet, / Mi mást, más minket öl...” (RÉ 761) Aki hangoztatja a hitét, de gyűlöli a másikat, elfogadva, hogy ilyen a világ, az sötétségben jár. „Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!” (Mt 6,23) Ahogy a világosság és a sötétség, úgy a szeretet és a gyűlölet is kizárják egymást. Ha a gyülekezeten belül sem tudjuk egymást szeretni, az botrány (az eredeti szövegben skandalum). Jézus értünk hozott áldozatával azonban a sötétség ideje lejárt, ő megvilágosít minden embert, leleplez, megtisztít és megszentel. Az ő „szeretete az egyetlen zsinórmérték, törvény, amelyhez az életet igazítanunk kell. Olyan, mint a déli napfény, amelyhez szemünknek egyre jobban kell igazodnia” (Kálvin). „De Krisztus kézen fog s vezet / Világos utakon. [...] Öröm köt egybe s szeretet / Az Úr szívén belül.” (RÉ 761)

2Krón 26,16–23

RÉ 185

Bereczky Ildikó