Szent és igaz Úr! Így kezdődik a mártírok szava. Nem furcsa? Azok, akiket érte öltek meg, nem azt mondják, hogyan hagyhatta! Sem azt: ha már érted folyt a vérünk, állj bosszút! Nem vádolnak visszatekintve sem. Inkább azt kérdezik: meddig kell még nézni, ahogyan az igazságtalanság tombol? Nem azt mondják, ezért aztán nem érte meg odaadnom az életet, hanem azt: meddig tart még, hogy a teremtettségen nem ütközik ki Isten igazsága? Ez azt is jelenti, hogy hiába oltották ki az életüket érte, hiszik Isten igazságosságát. Ezt nem vehették el tőlük. Ugyanúgy mészárolták le őket, mint a Bárányt, nem véletlen az oltár képe. De nem bánták meg, nem vonnák vissza, nem mondják, hogy igazságtalan vagy hiábavalóság volt, egyedül azt várják, kérik, sürgetik: az Isten igazsága jusson érvényre, és hassa át az egész világot. Milyen furcsa, hogy ők ilyen sérelmek, bántalmazások után képesek így dicsőíteni: „Urunk, aki szent és igaz vagy…” Mi viszont sokszor egy-egy súlytalan sérelem miatt is feláldozzuk a dicsőítésre, hálaadásra és magasztalásra való képességet a bosszúságunk oltárán.

Jób 20

RÉ 184

Amikor eljön a harag napja, az egész ismert világ úgy göngyölödik össze, mint egy papírtekercs, hogy átadja a helyét valami egészen újnak és másnak. Miközben a könyvben rejlő isteni terv kibontakozik, ismerős érzésünk támadhat. Az emberek rejtőzési reflexe ismét működésbe lép, mint egykor az Éden kertjében. Akkor fügefalevelek voltak kéznél, most az összedőlő világ elemeit szólítják meg az emberek: rejtsetek el a harag elől! Sok mindent meghaladott az emberiség: technológiákat, ideákat, társadalmi berendezkedéseket. Egyvalamit nem sikerült: az emberi gyarlóságot annak sokféle megnyilvánulásával. Kicsinyességben, rágalmazásban, egymás ellen szításban velünk ma is megmutatkozik. Bár a díszletek változtak, az ember tragédiája maradt. Az új teremtés küszöbéig sem tudjuk megkerülni a szembenézés, az előállás vagy a rejtezés közötti feszültséget. Vajon tudunk-e a Bárány elé állni, bocsánatát kérve, vagy maradunk az önigazolásban, az önrejtegetésben? A Bárány, akitől félünk, mert leleplezi a szégyenünket, egyben az egyetlen reményünk arra, hogy ne pusztuljunk el az addigi renddel együtt. Ő az egyetlen, aki a megnyíló könyv valóságának is részesévé tehet.

Jób 21

RÉ 159

Hallottunk már a prepperekről? Ők azok, akik küszöbön állónak látják a különböző ökológiai és társadalmi összeomlásokat, és igyekeznek azokra felkészülni: sugárzásvédett bunkerekben tárolnak élelmiszert, esetenként fegyvert, és minden olyat, amihez a túlélésük reményét kötik. De elég-e ez? A hetedik fejezet elején az ítélet előtt isteni megszakítással találkozunk. Ahogyan arról korábban a tíz csapással kapcsolatban olvasunk: a pusztulás elkerüli azokat, akiken ott a jel – ezúttal egy pecsét. A kifejezést ma sokkal kevésbé használjuk, hiszen már létezik biometrikus azonosítás a retinaszkennertől az ujjlenyomatig. A pecsét a tulajdonjogot is szimbolizálta, valamint ellátta az említett funkciókat: segített valakit azonosítani, védte az értékeket, és bizonyította valaki jogosultságát valamire. Isten szolgái kapják e pecsétet, akik az Úr tulajdonainak adták magukat – ezért védi őket mint értékeit –, és akik jogosultságot nyernek általa a megmenekülésre. Itt kapjuk meg a választ az előző fejezet kérdésére: ki állhat meg a harag napján? Nem az áll meg a régi világ összeomlásának idején, aki elég erős, hatalmas vagy ravasz, esetleg elég felkészült. Hanem az, akit Isten az övének tud.

Jób 22,1–20

RÉ 157

Lehet, hogy néha nekünk is csak ennyi a kapaszkodónk, amikor megpróbáljuk értelmezni a jelenések képeit, mint Jánosnak: „Uram, te tudod”. Ebbe lehet kapaszkodni, amikor ellankadunk, amikor nem értjük. Nem baj, ha János nem érti, amit lát, nem baj, ha én nem értem, amit olvasok. Ha bízom ebben: „Uram, te tudod”. A szemünk előtt bomlik ki azok sorsa, akik a Bárány előtt álltak a harag napján. Nemcsak megállhatnak, Isten jelenléte „velük lakik”, közösségben vannak vele, fehér ruhájukat a Bárány vérében mosták meg. Nem egyszerűen megmaradnak a sok csapás ellenére, nem holmi menekültsors jut nekik. Minden szükségükre felel Uruk, és még vigasztalást is nyernek. Amikor kibomlik Isten igazsága, az számukra nem pusztulást, hanem helyreállítást hoz. Ezért szolgálnak neki, Isten-tiszteletben vannak. Ám ez a „velük lakik” már nem ugyanaz, mint amikor a szent sátorral vagy a templom szentélyével az Isten székelt a teremtettségben, sőt még annál is több, ahogyan Jézus által megjelent a történelemben. Mert vége a teremtettségnek is, az emberi történelemnek is. Az, hogy Isten velük lakik, már nem azt jelenti, hogy ő van váratlan helyen, hanem az emberek. A trónnál lett helyük.

Jób 22,21–30

RÉ 565

Csend. Ezen a téren sok gyakorolnivalónk van. Elhallgatni, hogy meghalljuk Istent. Az a csend, amelyről itt olvasunk, csak részben a szent Isten előtti megilletődött és méltó hallgatás, bár már az is a gyakorlásra hívna. Egyben feszült felkészülés is arra, ami következik. A templomi istentisztelet illatáldozat-bemutatásakor a pap bement a szentek szentje elé, ezalatt a nép kinn imádkozott. Ezt idézi elénk a csendet követő füstölőszer. A tömjén az imádságokat Isten előtti hódolat cselekményeként jeleníti meg. A hangsúly arra esik, hogy ami a földön elhangzó, talán jelentéktelennek tűnő emberi imádság, az a mennyei szentélyben Isten elé kerülő, kultikus eseménnyé válik. Mint amikor egy szomszéddal váltott ártatlan mondat egy pert eldöntő, jelentős bizonyítékká válik, vagy még inkább amikor egy ígéret, egy kimondott szó házasságot, családot összetartó szövetséggé nemesedik. És lehetnek bár váratlan jelentőségűre öregedő mondásaink, az imádságunk a legkevésbé elpazarolt szavaink. Csenddel és imával is fontos Isten előtt megállnunk. Súlyosabbak, nagyobb lehetőség, nagyobb hatalom rejlik bennük, mint gondolnánk.

Jób 23

RÉ 31

Fokozatosan, trombitaszóról trombitaszóra válik a világ egyre kevésbé összeegyeztethetővé az élettel. Előbb a növényzet, majd a tenger és annak minden lénye, azután az ivóvíz vész el. Egyértelművé teszi, hogy az emberre nézve egyre halálosabb a környezet. Nem véletlen, ha eszünkbe jutnak a képekről az egyiptomi csapások. Az egyharmadok említése viszont mutatja: ez még nem teljes kitörlése az ismert világnak. Nem teljes a pusztulás. A sas háromszoros jajszava mutatja: a java még most jön. A fejezet vége nem feloldást hoz, hanem további baljóslatot. Ami ezután következik, még kegyetlenebb lesz az emberekre nézve. Keresztyénként mindig kísértésünk az üdvösségre nézve bagatellizálni vagy elsietni, elhallgatni ezeket a jeleneteket. Pedig annak, hogy mindez Isten tervének kiteljesedésével jár, jeleznie kell: ez a realitás része. Lehet, hogy nem ezekkel a képekkel evangelizálunk, de az érett hitnek bírnia kell az ilyen kemény eledelt is. Isten hatalma és igazsága számunkra ugyanolyan reménység, mint kegyelme és szeretete.

Jób 24,1–17

RÉ 80

A trombitaszó felvezeti a jajokat. A gonosz erőknek nincs saját, Istenével egyenrangú autonómiájuk. Kapják a kulcsot. Majd erő „adatik” a lényeknek. Jóel látomásának lószerű sáskái is kereteket kapnak, kinek, minek és meddig árthatnak, hol a határ, ameddig elmehetnek. Nem korlátlan tehát a hatalmuk. Mindig megrázó, amikor egy-egy ember a halált kívánja, mert az életösztön olyan erős, hogy ott óriási lelki vagy más természetű bajnak kell a háttérben meghúzódnia. Itt viszont ez a lehetőség mint a gyötrelemből való kiút nem adatott meg, pedig az emberek kergetett vágyálmává válik a halál, annyira elviselhetetlen az, amiben részük van. Szenvedésben élnek. De nincs módjuk elérni a halált. Istentől nem kaptak megmenekedést úgy, mint azok, akiken ott a pecsétje. Ha azért van ez így, mert eddig magukra alapozták a hitüket és biztonságukat, mennyivel inkább csalódás lehet, hogy még ezt sem tudják kontrollálni! Mennyivel jobb annak adni – idejében – az ellenőrzés feladatát, aki az életért, a megmenekülésért, az új teremtésért dolgozik! Beszéljünk erről az Istenről a munkatársainknak, a szomszédainknak, a barátoknak! Adjuk meg nekik az esélyt!

Jób 24,18–25

RÉ 50