(2a) „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak…” (Jel 3,1–6)

Ma, amikor beülünk a templomban a padba, tegyük fel maguknak a nehéz kérdést: ha máról holnapra megszűnne a gyülekezetünk, hiányozna? Nem a tagoknak. A településnek. Lenne, aki utánakérdezne, reklamáló levelet írna, utcára vonulna érte, gyászolná? A szárdiszi gyülekezetet nem vette célba látványos módon a Sátán. Működik ott a közösség, csak épp nem sok vizet zavar. Az egész várost is jellemzi az elbizakodottság (többször el is foglalták önhittsége miatt), és úgy tűnik, a gyülekezet is „a mi jól vagyunk” hamis biztonságával nyugtatta magát. Az életjel ellentéte, a halott állapot jele, ha egy közösség nem hat. Valószínűleg a saját tagságával, a saját fenntartásával van elfoglalva, ezért nem ér rá a környezetére, a szolgálatra. Mennyire tölti be így a küldetését? Jézus, bár szembesíti őket az igaz diagnózissal, még nem veti el őket, inkább a lehetőségre hívja fel a figyelmet: ébredni és ébreszteni kell! Egy gyapjúkészítéséről híres városnak hirdeti meg a tőle kapható fehér ruha lehetőségét. Micsoda fricska! De ez a legmélyebb kérdés: akarják-e, ami csak tőle kapható, vagy megelégszenek azzal, amit maguk tudnak készíteni? Akarnak-e hatni is, nem csak lenni?

Jób 14

RÉ 629

(9b) „…íme, elhozom őket, hogy leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged.” (Jel 3,7–13)

Filadelfia városát céllal nevezték el, céllal építették újjá. Az uralkodó hatalom számolt vele, és szerepet is osztott rá, Lídia és Frígia tartomány felé kellett sugároznia a görög kultúrát: az irodalmat, a hellenisztikus művészeteket. Olyan bázissá tették, amely értékrendet határoz meg, trendet állít be, birodalmi narratívát erősít. De Jézus is adott az ottani keresztyén közösségnek célt. Mégpedig olyat, amelyben ki sem kellett lépniük az ottani gyülekezetből, nem kellett missziós útra indulniuk, hozzájuk jönnek. Odavezet Isten olyanokat, akik egyelőre legalábbis nem az ő nyája. Jönnek. Talán vonzó a gyülekezet? És végül leborulnak. Annak, aki közel jön a közösséghez, nem marad kérdése arról, hogy itt Istennel áll szemben. Kérdés, vajon megtér-e, és csatlakozik-e. Nyitva marad, vajon szintén adatik-e nekik nyitott, életre, üdvösségre nyíló ajtó. Csodálkozzunk rá egy kicsit: szánták valamire a várost az emberek, és szánt Isten benne egy kicsi közösséget egészen másra. Aki kellően közel mert jönni, abban egyértelművé vált, kinek a célja teljesült. Vajon van-e olyan átadott életünk, hogy aki a közelünkbe jut, inkább Isten céljait lássa rajtunk, mint az emberekét? Felismeri-e rajtunk az ő szeretetét?

Jób 15

RÉ 705

(19) „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jel 3,14–22)

A harag a szeretet másik arca. Ugyanis ha valamit nem szeretek, nem fontos nekem, akkor nem indulok meg a sorsán, hidegen hagy. Mégis nehéz megértetnem a fiammal, amikor perelek vele, hogy ez szeretet. Nehéz úgy éreznie, hogy a nyüstölés azt jelenti: ő fontos nekem. Az ösztöneink nem ezt mondják. Segít viszont a bibliaismeretünk: mennyire más a kísértő és következő pillanatban vádoló Sátán célja, mint a feddő Istené! Az első azt szeretné, hogy elbízd magad, kellemes, hitető beszédnek engedve besétálj olyan területre, amely már nem a tiéd, hogy később a szégyened által irányíthasson. A második pedig megtérésre, megjavulásra, kapcsolathelyreállásra hív. Az első röviden tartó jó élményt ad hosszú távú kiszolgáltatottságért, a másik rövid távú kényelmetlenség, hogy alkalmassá formáljon az örök jó elfogadására. Egyikünk sem szeret feddve lenni. Újra tehetetlen, kioktatott gyermeknek érezzük magunkat. Mégis jó ezt istenismerettel árnyalni. A tékozló fiú nem mert még a kioktatott gyermek pozíciójára sem jelentkezni, megelégedett volna a szolgai sorssal is, csak ott legyen körülötte. Aki megtér, aki legyőzi ezt a kezdeti feszültséget, hagyja magát formálni, annak adatik meg a kapcsolati helyreállás, a diadalmas közösség a trónon.

Jób 16,1–17,1

RÉ 583

(11) „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.” (Jel 4)

Idáig szoktuk magyarázni A jelenések könyvét, innen jön a megtorpanás. Miért? Mert ezer próféciát, szimbólumot, képet kellene megfejtenünk darabonként. Előfordul majd, hogy engedi ez a néhány karakter egynek-egynek a megfejtését, de egyelőre csak oldani szeretném a könyvtől való tartózkodást és ódzkodást: nézzük meg, mi ennek a fejezetnek a hangsúlya! Bárminek a jelentése ejtsen kétségbe minket, akár a szimbolikus szereplők – az oroszlán, bika, ember, sas – akár az, kik a vének, minden zavarba ejtő alak, legyen bármilyen erős, hatalmas, félelmetes vagy titokzatos, ugyanazt teszi: hódol a trónon ülő előtt. Legyen akár koronájuk – a győzelem koszorúja –, leteszik előtte. Legyen akár rengeteg szemük – a mindenre való rálátás, éberség és értelem szimbóluma –, nincs, ami érdemesebb volna a látásukra: ezek a lények is a trónon ülőt dicsőítik. Mennyi minden veszi el a figyelmünket Istenről! Egy szaftos pletyka, egy politikusi megnyilvánulás, akár egy cicás videó is. Pedig az, aki számára korlátlan a világ minden ténye, tudása, aki mindent lát, nem is akar mást látni, mint Istent.

Jób 17,2–16

RÉ 584

(2) „…és láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?” (Jel 5,1–10)

A hatos szám különös tulajdonsága, hogy az első három egész szám összege és szorzata is ezt adja ki: 1+2+3=1×2×3=6. A babiloni matematika a hatvanas számrendszerre épült, amelynek hatása máig velünk van az idő és a szögek mérésében. És persze lenyűgöző az emberi logika és találékonyság, de nekünk Isten mást mutatott: a hetet. Nem azért, mert abban valami elmekihívó nóvum volna, hanem mert ennyi nap alatt teremtett meg mindent, a semmiből a teljességig. Tehát Isten Lelkének teljessége van jelen a trónnál. Mit jelent ennek tükrében a hét pecsét? Nem hétpecsétes titkot… Arra szolgált, hogy az arra hivatott és felhatalmazott kapja meg az üzenetet. Ez a könyv megfelelő felhatalmazás nélkül nem nyitható fel. Jézusé az egyetlen teljes felhatalmazás arra, hogy amit Isten eldöntött, elindított – ami eddig zárt és titok volt sokak előtt –, azt megnyissa és elindítsa a megvalósítás felé. Ahogyan a nekünk tervezett üdvösség előlünk el volt zárva, amíg Jézus áldozata meg nem nyitotta előttünk az utat. Általa kaphatunk hozzáférést az üdvtörténet teljességéhez.

Jób 18

RÉ 36

(13) „És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!” (Jel 5,11–14)

Amikor a könyv pecsétjei feltörnek, és hozzáférhetővé, láthatóvá válik Isten minden terve, nemcsak a menny, hanem az egész teremtettség üdvrivalgásban, dicsőítésben tör ki. Képzeljük el egy pillanatra azt, amikor nem szubkulturális rítus lesz Istennek énekelni, hanem a fűszál, a pillangó, a hegy és a folyó velünk együtt dicsőítik! Eljön a nap, amikor már nem kell a mai értelemben véve hinni, és apologétaként védeni Isten teremtett rendjét és akaratát, hanem mindenki számára a napnál világosabb lesz. Abban a pillanatban milyen csodálatos érzés lesz az, ha elmondhatjuk: mi már akkor vele tartottunk, amikor ehhez még erő, bátorság, állhatatosság kellett! Már akkor dicsértük, amikor mindez csak ígéret volt. Amikor még kinéztek érte. Ez nem az „én előre megmondtam” önhittsége, hanem az ígéretek beteljesedése fölötti, kitörő öröm. Ha ezt el tudjuk mondani magunkról, akkor valójában már előbb részesedtünk a mennyben, mint az megnyílna. Élhetünk ezzel a polgárjoggal már ma! Járhatunk büszkén és örömben! Egyszer mindenki érteni fogja.

Jób 19,1–20

RÉ 10

(4a) „És kijött egy másik ló, egy tűzvörös, és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a földről…” (Jel 6,1–8)

Ahogyan Isten szeretete sincs igazsága nélkül, úgy az üdvösség, a megmenekedés útja sem létezne, ha nem volna indokolt a menekülés. Nehéz, baljós sorok, ítélet tárul a szemünk elé a mennyei bepillantás után. Azért is olyan rosszul eső képek, amelyek itt előlovagolnak, mert végtelenül ismerősek: önkényuralom, belpolitikai forrongás, békétlenség. Hódítás, háború, éhínség és halál vágtat végig a világon. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy felismerjük bennük az emberi történelem újra és újra visszatérő borzalmait. A hódításból háború fakad, a harcok nyomában hiány és éhezés jár, végül pedig ott a halál. A látomás nem azt mondja, hogy Isten örülne a pusztításnak, hanem azt mutatja: még ezek a rettenetes erők sem kerülnek ki végleg a kezéből. Talán éppen ezért fontos, hogy János nem a lovasokat látja először. Ő már látta a trónt. Látta a könyvet, a Bárányt. Amikor a világ körülöttünk félelmetessé válik, mi is hajlamosak vagyunk a lovasokat nézni: a háborút, a bizonytalanságot, a nélkülözést, a halált. A jelenések könyve azonban arra tanít, hogy nézzünk tovább a lovasoknál: a történelem végső ura nem a pusztítás, hanem a Bárány.

Jób 19,21–29

RÉ 601