„Én csak az Istenre bizom magamat és ügyemet”
A XVII. századi Erdély egyik jelentős alakja élete utolsó tizenkét évében fogságban, majd bécsi kényszerlakhelyen élt, távol hazájától. Gróf Bethlen Miklós nem csak államférfiként jeleskedett, az irodalmi életben is maradandót alkotott: önéletírásából lelkivilága és istenkapcsolata is kibomlik. A háromszáztíz éve elhunyt államférfira emlékezünk.
Bethlen Miklós 1642 szeptemberében született az erdélyi Kisbúnban. Nagyapja, Váradi Miklós kolozsvári református főgondnokként szolgált, apja, Bethlen János, az Erdélyi Fejedelemség kancellárja pedig vállalta az egyházkerület és a kollégiumok főkurátorságát, és ő alapította a székelyudvarhelyi református kollégiumot.
A gyermek Miklóst Keresztúri Pál és Apáczai Csere János is tanította, majd tizenkilenc évesen peregrinációra, azaz külföldi tanulmányútra indult: járt Nürnbergben és Heidelbergben, majd a hollandiai Utrecht és Leiden egyetemét látogatta. Leidenben Johannes Coccejus előadásait is hallgatta.
Teológiai gondolkodását a kartezianizmus és a coccejanizmus is formálta,utóbbi Isten és az ember kapcsolatát szövetségként értelmezi. Széles műveltséget szerzett a nyelvek, a poétika, a matematika, az építészet és a hadászat területén is.
VÁNDORDIÁKBÓL KANCELLÁR
1664-ben hazatért az Erdélyi Fejedelemségbe, és diplomáciai feladatokat vállalt. Udvarhelyszék főkapitánya lett, majd összeesküvéssel vádolták meg, és rövid időre bebörtönözték Fogarason. „Az Isten csudálatosan tartott meg, én csak az Istenre bizom magamat és ügyemet” – emlékezett később erre az időszakra. Szabadulása után újabb tisztségeket kapott: Kolozsvár főkapitánya, majd Maros megye főispánja, később fejedelmi tanácsos lett. 1691-ben erdélyi kancellárrá választották.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!