Nábót szőlőjének a története került újra elém a napokban A királyok első könyvéből. Szegény ártatlan mellékszereplő egyetlen „vétke”, hogy Aháb királyé mellett van a birtoka, és szemet vet rá az uralkodó. Nábót nemet mond. Nem azért, hogy dacoljon a fennálló hatalommal, hanem azért, mert ez az ő atyai öröksége. Nem emlékeztem erre a részletre, pedig fontos. A király a válasz után hazamegy duzzogni, a fal felé fordulva fekszik, nem eszik.

Kinek kellett volna a leginkább értenie az atyai örökség érvét? Ahábnak, aki Omritól, apjától örökölte a trónját, és ismernie kell Isten vonatkozó törvényét is. Férje hisztijére reagálva Jezábel a megoldó szerepébe helyezkedik, és pragmatikusan előkészíti Nábót megölését.

Lehetett volna más a történet vége. Például ha néhány nap falnak forduló hisztizés után Aháb megkereste volna a neki nemet mondót, vagy legalább a feleségéhez ezzel fordult volna oda: irigy vagyok Nábótra. Nem a szőlője miatt, hanem azért, hogy ilyen sokat jelent neki az atyai örökség. Én nem vagyok olyan hű az enyémen, mint ő azon a kevesebben. Mit tehetnék jobban? Hogyan lehetnék jobb örököse apámnak, jobb királya a népnek?

Kár, hogy ez csak fikció marad. Ezt a fajta lelki emésztési folyamatot, amely során Aháb rájöhetne arra, valójában mi és miért bántja annyira, hogy enni sem tud, kettévágja a megoldó. Jezábel, bár nem az övé sem a név, sem a pecsét, látszólag rendezi a problémát. Megoldja a szőlő ügyét, de a probléma gyökerét aligha. Közben pedig sokasítja a bűnöket.

Van-e idő emészteni ma? Azt, ami bánt, ami akár testi tüneteket produkál, azt, ami foglalkoztat? Kiérlelni nehéz mondatokat, akár gyászt hordozni? Jut-e idő arra, hogy ráérezzünk a felületen megjelenő probléma és az erős indulatok mögött meghúzódó helyzetre? Mert – szemben a dühvel – az nem rohan le minket… Félek, sokszor csak az indulatig jutunk el, mert rohanni kell tovább.

Sokszor nincs is szükség pragmatikus, türelmetlen Jezábelre, elintézzük mi akár friss dühből is azt, ami megoldásra szorul… legfeljebb nem jól. Vagy mással való tüsténkedésbe menekülünk. Szolgálatokkal, feladatokkal és határidőkkel megterhelve gyakran épp a növekedés, a megértés vagy megtérés lehetősége mellett rohanunk el, mert annyival könnyebb a megfoghatót megoldani – akár feldolgozatlan és tisztázatlan motivációkkal –, mint boncolni még egy kissé a saját gondunkat. És sokasítjuk a bajt magunkban és magunk körül, amíg az egyszer ránk nem borul valamilyen formában. Pedig csak egyszer kellett volna megadni a lehetőséget. Az időt a cselekvés előtt, hogy az már a tudatosságból szülessen meg.

Gondolkodom: milyen sorsa lehetett ezután ennek a szőlőnek? Vajon megbecsülte a király? Szerintem inkább felverte a gaz, hogy ne emlékeztessen többé arra az ellentétre, amely Aháb és Nábót atyai örökséghez való viszonyulása között feszült.