Ember legyen a talpán, aki a közéletünk aktuális történéseit, amelyeknek mindig legalább két teljesen eltérő, sőt, egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezése létezik, teljes nyugalommal tudja kezelni. Ez azért is nehéz, mert eleve elég erősen beidegzett értékválasztással, érzelmi állásfoglalással szemlélünk mindent. A politikusok már néhány évtizede pontosan tudják, hogyan kell játszani az érzelmeinkkel, a közösségi média pedig a nappalinkba tolakodó közönség instruktorként előre elkészített indulati reakciókat diktál vagy csalogat ki belőlünk. Érzem én is a szükségét, hogy az indulatosság „levegőbeli hatalmasságát” távolságtartással, tisztes objektivitással ellensúlyozzam. Változó sikerrel megy.

Belátom, az indulatmenedzsment nagy kincs, és keresem ennek a belső erőforrásait. Az nyugtalanít – de egyben meg is nyugtat –, hogy ez a küzdelem a türelemért, hosszútűrésért nem magányban, hanem szomszédok, munkatársak, az utcai forgalom hasonlóan túlérzékeny szereplői, családtagok, gyülekezeti testvérek közösségében zajlik. Egyaránt ijesztő az, ha egymás jelenlétében képmutatásra, őszintétlenségre, témák tabusítására kényszerülünk, de az is, ha indulatosan üzengetünk, és a társas beszélgetéseink a – világi és szellemi – megosztó hatalmak martalékává tesznek minket külön-külön és együtt egyaránt.

A nagy illuzionistával szemben azonban mindig maga a valóság az ellenszer, és ez az, ami megnyugtat. A türelem kérdésének az igazi terepe, megélésének értelmezési tartománya nem a kommentszekció, hanem az élő kapcsolataink, ott kell ezt kezelni. A hosszútűrés nem elvont erény, hanem egymás elviselése, ahogyan az állhatatosság is elsősorban egymás hordozását jelenti, ahogyan erre Jakab apostol tanít minket. Az igazságkeresés fontos, a véleménykülönbség nem lekicsinylendő tényező, de alkalom a mélyebb közösség feltárására.

Ezen az úton aztán hamar el is jutunk a keresztig, ahova zilált, próbára tett kapcsolataink állapota, zaklatott lelkünk vezet el. Itt egy perifériára szorult, üzenetével egyedül maradt, megalázott vesztest találunk – akinek az ítéletében teljesen megbízhatunk. Felnézve önismereti kérdéseket kapunk: mi az, amit rosszul viselsz, és miért? Itt az igazságtalanság kérdése és a testvérhez fűződő viszonyunk egyaránt ítélet alá kerül. Hogy miként bomlik ki, hogyan megy végbe ez a folyamat, nehéz előre tudni. Időt igényel. Annyit tudhatunk, hogy amíg a sértett önigazultság munkál bennünk, addig maradnunk kell – egészen addig, amíg azonosulni nem tudunk Bonhoeffer szavaival: „Kegyelem, hogy kiengesztelődhetünk vele!” És: „A testvér az ítélet előtti kegyelem.”

Akármilyen bántó és rosszulesik, a közállapotaink a szívünk felszántását szolgálják, hogy igazi kincset találjunk a testvéri közösségben. Talán mélyebben, mint gondoltuk.