(20) „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél…” (1Jn 3,18–24)

„Mert annyi baj vett engem körül, hogy megszámlálni sem lehet. Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál, és a szívem is elhagyott engem.” (Zsolt 40,13) (A szív az érzelem, az értelem, az emlékezet és a döntés központja a Bibliában.) „Hozzátok vissza az én szívemet, – Szeretni akarok” – kiáltunk fel oly sokszor mi is a költővel (Reményik Sándorral). Szemrehányást teszünk magunknak, hogy csak szájjal szeretünk, nem cselekedettel és valósággal. Félünk, hogy a számonkérésnél Isten is vádol és elítél majd minket – hiszen ő mindent tud, még az eltitkolt bűnöket is. Tudnunk kell, hogy lelkiismeretünk töredékes tudás, megbocsátani sem képes nekünk. Isten azonban a lelkiismeret felett áll, tökéletesen ismer minket, van hatalma, és meg is akar bocsátani Jézusért. „Az az evangélium summája, hogy higgy és remélj. Ámbár magunkat méltatlanoknak kell tartanunk, mégis elfogadhatjuk az evangéliumban felkínált kegyelmet. Még ha lelkiismeretünk félelmes szívűekké formál is bennünket, és az Istent haragvónak mutatja is be, mégis nagyobb Isten a mi szívünknél. A lelkiismeret csak egy csepp, de a megbékélt Isten a vigasztalás Istene.” (Luther) A kegyelemre hallgass, ne a vádló szívedre!

2Krón 32,24–33

RÉ 472

(1) „…ne higgyetek minden léleknek…” (1Jn 4,1–6)

Ne higgyetek mindenkinek, csak nekem! – halljuk lépten-nyomon. Mindenki a maga életviteli tanácsait, életfilozófiáját árulja az online piacon. Sokan keresik a gyülekezet mellett/helyett ott az útmutatást és közösséget. Kinek higgyünk, kit kövessünk és hova? Szükség van az eligazodáshoz a lelkek megítélésének képességére, kegyelmi ajándékára. Hiszen a „szent város” felé szeretnénk menni, és ezt többféle úton, módon tesszük. Akik valóban arra tartanak, bizonnyal oda is fognak érni, és ott találkoznak! De nem mindenki egyazon város felé tart! Ezért vannak olyan tartalmi kérdések, amelyekben feltétlenül egyet kell értenünk,

és akkor a kegyességi formákban akár különbözhetünk is. János két alapvetésre fúgaszerűen vissza-visszatér: hidd, hogy Jézus a Krisztus, és szeresd a másikat! Arról beszél, hogy ne higgyetek azoknak, akik Krisztus istenségét vagy valóságos emberségét tagadják, és ne higgyetek azoknak, akiknek az életén nem látszik meg, hogy komolyan veszik a hitüket, akiknek az élete nem szeretetben folyik; de fogadjátok el testvérnek mindazokat, akik Jézus Krisztust hitben, szeretetben és reménységben követik. „A lényeges dolgokban egység, a nem lényegesekben szabadság, mindenekben szeretet.” (Melanchthon)

2Krón 33

RÉ 326

(8) „…Isten szeretet.” (1Jn 4,7–10)

Jánosnál az Isten Lélek, világosság, és mindennek a csúcsaként: „Isten szeretet”! Az itt kezdődő szakasz olyan himnusz, amelyben a vezérszólamot a szeretet (agapé) viszi. Ez nem valami belőlünk fakadó szubjektív érzés, még csak nem is a mindent elnéző „jóisten” jóindulata! Olyan Istenről beszél itt, aki a gyűlölettől lihegő, halálba rohanó világba „egyszülött Fiát küldte […], hogy éljünk őáltala”. Olyan érték ez, amely hozzá köt bennünket, életet lehet rá építeni, és okot ad Jánosnak a buzdításra: „Szeretteim, szeressük egymást…” Ha Isten nem szeretett volna – halálosan – előbb minket, nem tudnánk mi sem őt, sem egymást szeretni. Én nem birtokolhatom őt, de engedhetem, hogy ez a kijelentés – „Isten szeretet” – testestől-lelkestől birtokba vegye az életemet! „Istent igaz ismerettel szeressük […] Istent ismerni annyi, mint hinni benne, félni őt, és elkerülni a bűnt, amelyet ő hevesen utál, de mindezt úgy, hogy ne ess kétségbe. Ha a törvény lesújt rád, ne ess kétségbe, Isten figyel rád. […] …neked kell figyelned őrá, mégpedig a kegyelmére.” (Luther) (Erosz: szenvedély; szeretlek, mert kívánlak. Filosz: hajlam, vonzalom, gondoskodó szeretet. Agapé: Isten belső magatartása, amelyben mást maga elé helyez.)

2Krón 34

RÉ 210

(11) „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Jn 4,11–16)

Pontosan az a szeretetközösség hiányzik belőlünk, amelyik az Atyát és a Fiút összeköti a Lélek erőterében. Szeretet (agapé), amely a másikat részesíti előnyben. Mert csak így épülhet ki olyan kölcsönös bizalom, amelyet semmilyen hatalom, még a halál sem rendíthet meg. Jézus megkeresztelésekor és a megdicsőülés hegyén is így szólt az Atya: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 3,17; 17,5) Jézus a Gecsemáné-kertben így imádkozott: „…ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” (Mk 14,36) Mi nem tudunk jól szeretni, nem tudunk másodikak lenni, mint Keresztelő János: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem.” (Jn 3,30) Nem tudjuk a másikat különbnek tartani magunknál, és egymást megelőzni a tiszteletadásban. Rászorulunk Isten megmentő szeretetére, hogy az az indulat legyen bennünk, amely Krisztusban is volt, aki nem élt vissza isteni mivoltával, hanem megalázta magát, és maga elé helyezett minket, hogy megmenthessen (Fil 2). Az ő szeretete bennünket is kötelez. „Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek…” (Róm 13,8)

2Krón 35,1–19

RÉ 354

(18) „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet…” (1Jn 4,17–21)

A félelem érzéséről nem tehetünk, az viszont már rajtunk múlik, mit kezdünk vele. A félelem még nem gyávaság. Ha azonban átengedem magamat neki, állandóan gyötörni fog, szorongóvá tesz. János arra biztat, hogy szálljunk szembe a félelem érzésével. Sok minden kelthet félelmet bennünk, természeti csapások, rettegés a jövőtől, saját titkos cselekedeteink, mások fenyegetése. Azt tapasztaljuk, magunktól nem vagyunk képesek elűzni félelmeinket, feloldani görcseinket – nincs hozzá elég erőnk. Csak az a mindent megelőző szeretet, amely Jézusban közénk jött, és magához ölelt, menthet meg bennünket. Elrejtettségében tapasztalhatjuk meg, hogy minél több a szeretet, annál kevesebb a félelem. Szeretet és félelem ellentétek, mint tűz és víz, vagy ez, vagy az hatalmasodik el bennünk, de ha „teljes a szeretet”, akkor egészen eltűnik a félelem. Minden félelem csúcsa a rettegés Isten ítéletétől. Jézus ezt is reménységgé formálja bennünk, Szentlelke által „esedezik értünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26), lehetőséget teremtve arra, hogy bizalommal forduljunk a kegyelem királyi székéhez bocsánatért (Zsid 4,16).

2Krón 35,20–27

RÉ 612

(4) „…az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5,1–5)

A templomban kell hinni, nem a világban! – halljuk régóta. Azt tartja sok hívő is, hogy amint földi kérdésekről van szó, nem hit, hanem talpraesettség, ész, pénz, de legfőképpen összeköttetés kell. Ne engedjük becsapni és elszigetelni magunkat! A hitnek igenis van köze a világhoz, mindahhoz, amiben az ember él, mozog, aminek örül, és ami gyötri. János azonban nem akármire gondol, hanem azt mondja: a mi hitünk győzi le a világot. És „Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (5) Nem általában hiszünk, hanem Jézusban, nemcsak a létében, hanem a jelenlétében is hiszünk. Isten Jézusban szereti a világot, nemcsak ünnepen, hanem hétköznapokon is. Jézus az Atya földre nyújtott segítő keze, általa megkeresi és megtartja azt, ami elveszett. Benne nemcsak magára vette nyomorúságainkat, hordozta betegségeinket, hanem az ő „sebei árán gyógyultunk meg”. Ő emberi ügyünket a sajátjává tette, és mindenben győzött! Az a mi hitünk, hogy bár belénk mar a gonosz, sajog a seb, de nem pusztíthat el, mert legyőzetett! „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Ne a veszedelmekre nézz, hanem Jézusra!

2Krón 36,1–10

RÉ 7

(7–8) „…hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér, és ez a három egy.” (1Jn 5,6–12)

Kicsi koromban katolikus édesapámmal elmentem néhányszor misére. Amikor a pap azt mondta, „in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti”, megkérdeztem: miért mondja a bácsi azt, hogy hókuszpókusz? Később hitvallást kellett tennem erről a „hókuszpókuszról” (Atya, Fiú, Szentlélek). Nem könnyű tanítás. A gyökere János levelében található. Állandóan bizonyítania kellett hite igazságát: Jézus a Krisztus! A zsidók a perekben két vagy három tanút írtak elő a bizonyításhoz. János szemtanú, de a magáénál nagyobbnak tartja Isten hármas bizonyságtételét. A három összhangban mutat egy irányba, Jézus eljövetelére és megváltására. Igaza bizonyítására képeket hív segítségül (víz és vér), és ezeket metaforákká alakítja. A víz Jézus megkeresztelésének, a víz és a vér kereszthalálának bizonysága. Ez a két „tanú” azonban önmagában nem volna elég a Lélek tanúskodása nélkül, aki mindkettőt hitelesíti. A Lélek bizonyságtétele Jézusról az első és legnagyobb meggyőző erő. A Lélek győz meg arról, hogy az az Isten, aki nekem is teremtő Atyám, ugyanaz, aki fiában, Jézusban bűnből való szabadítóm, és az, aki a vele való közösségben örök életet ajándékoz. „Akié a Fiú, azé az élet...” (12)

2Krón 36,11–23

RÉ 30