Meghatározó tudományos eredményeket tudhat a magáénak, jelenleg is kutatásokat folytat, tanít a Pápai Református Teológiai Akadémián, szeptember óta pedig Budapesten folytat újabb tanulmányokat. Mi ösztönzi arra, hogy ennyi feladat mellett újra és újra tanuljon?

A legfőbb motivációt a volt tanáraim jelentik. Számtalan nevet említhetnék, akik jó példával jártak előttem, és láttam, hogy a vállalt lelkészi vagy egyéb szolgálatok mellett milyen kiemelkedő tudományos tevékenységet végeznek. Én is úgy gondoltam, megpróbálom, hátha nekem is menne egyszerre a kettő.

Természetesen már a Pápán töltött évek alatt is igyekeztem minél több lehetőséget megragadni: gyakorlati helyet szereztem a levéltárban, egy diáktársammal újra életre hívtuk a Pápai Kollégiumi Lapokat, amelynek máig én maradtam a főszerkesztője. A tanítás is vonzott, nagy öröm, hogy szerves része az életemnek. Az idén megkezdett levéltári mesterképzés pedig szintén régóta vágyott továbblépés, hiszen hét éve dolgozom a Dunántúli Református Egyházkerület Levéltárában is.

A szellemi tevékenység mellett fizikai munkát is végez: állatokat tartanak, és konyhakertet művelnek. Miért fontos önöknek ez az életforma?

A feleségemmel közösen gazdálkodunk, amit csak lehet, igyekszünk otthon, a parókia udvarán megtermelni. Kertészkedünk, a zöldségeket és gyümölcsöket változatosan hasznosítjuk, és többféle állatot is tartunk: különféle szárnyasokat, disznókat és birkákat. Utóbbi a legnagyobb szerelemprojektünk. A hallgatóknak is igyekszem átadni a természetközeli szemléletet, már csak az ezzel járó felelősség megtapasztalása miatt is, hiszen tanulmányaik elvégzése után sokan hasonló, vidéki környezetben fognak szolgálni. Arra is volt már példa, hogy meghívtam őket magunkhoz disznóvágásra, így első kézből láthatták, hogyan zajlik mindez.

Kilenc éve szolgál Noszlopon és a környékbeli gyülekezetekben. Hogyan igyekszik jelen lenni közöttük?

Amikor idekerültem, egyértelművé vált, hogy tradicionális, falusi gyülekezettel lesz dolgom. Nyugdíjba vonuló lelkipásztor helyére érkeztem, érezhető volt a korunkból adódó különbség. A noszlopi közösség mellett az ide tartozó leányegyházközségekben és szórványtelepüléseken is sok teendő akad, de nagyon szeretem ezeket a közösségeket. A feleségem szintén aktív a gyülekezeti életben, jól kiegészítjük egymást, sok feladatot vállal. Igyekszünk mindig egy kicsit többet megtenni. Hisszük, hogy ha mi így vágunk bele a feladatokba, ahhoz a gyülekezeti tagok is könnyebben kapcsolódnak – de annak tudatában tesszük, hogy Isten áldása nélkül hiábavaló lenne minden erőfeszítésünk.

Persze az ember időnként elfárad, ilyenkor valami másba kell kezdeni – szerencsére mindig van mibe. Sosem akartam olyan lelkipásztor lenni, aki csak bizonyos időben elérhető, aztán hazamegy, és magára zárja az ajtót. Hadd hozzak erre példát: a szomszéd gyülekezettel közösen szerveztünk ifit, de ehhez az is kellett, hogy segítsek a fiataloknak eljutni a konfirmációra felkészítő órákra. Elszórtan éltek a településeken, nem tudták volna megoldani a bejárást, így hát autóba ültem, és bár egy nap kétszer is megkerültem a Somló-hegyet, mindenkit elhoztam, így egyben megtarthattuk az alkalmakat. Ez a gyerekektől és tőlem is plusz időt követelt, de úgy érzem, igazán megérte.

Miből látja, hogy ez a szolgálat gyümölcsöt hoz?

Érzem a közösség összetartó erejét és a gyülekezeti tagok aktív jelenlétét. Az istentiszteletet élőben is közvetítjük, a – privát csoportban – közzétett napi áhítatokat pedig lelkesen fogadják, örülnek a mindennapos lelki tápláléknak. Példaértékűnek látom a tavaly megmutatkozó összefogást is. Váratlan feladatok és anyagi terhek hárultak a gyülekezetre: közös gyűjtéssel nemhogy sikerült mindent rendezni, de az év végi tartalékunk is szinte ugyanannyi maradt. Bízom az Úristenben, hogy a sokszor töredékes emberi hűséggel végzett munkát megáldja, és bőven kapok is tőle bizonyosságot erre.