Nem egyházi közegben nőtt fel. Hogyan szólította meg Isten?

A feleségemmel fiatalon kerültünk Fényeslitkére, ott kezdtük meg a közös életünket. Megismerkedtünk gyülekezeti tagokkal, ők hívtak el bennünket a közösségbe. Ott hamar sok barátra, testvérre leltünk. Invitáltak evangelizációra is, amelyet Pap László – akkor még pomázi – lelkipásztor tartott. Ez volt a döntő pont, amikor átadtam az életemet Istennek. Laci bácsi már korábbról ismert, hiszen három hónappal azelőtt tért meg a feleségem, szintén az ő evangelizációja alatt. Nagy ajándék, hogy csak három hónapot kellett rám várnia...

Ezek után miként vezetett az útja a lelkészi pályára?

Akkoriban sokat beszélgettem Barta Ferenc nyugdíjas lelkésszel, ő szólított fel először: „Nándi, menj a teológiára!” Cukrász mivoltomra utalva viccesen még azt is mondta, hogy az „evangélium édesebb a szénhidrátnál”. Tizenöt évig dolgoztam cukrászként, szerettem a szakmámat, de egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy vágyom emberekkel foglalkozni. Aztán eljött 2014, amikor az Úr váratlanul és nagyon határozottan megszólított a lelkészi pályával kapcsolatban.

Annyira drámai volt ez, hogy először nem is akartam indulni. Mindazokhoz a szolgálatokhoz, amelyeket végeztem – húsz évig dolgoztam idősek otthonában mentálhigiénés területen, presbiterként segítettem a gyülekezetet, részt vettem egyebek mellett a hittanoktatásban, a feleségemmel gyülekezeti újságot készítettünk–, úgy éreztem, nem szükséges a palást. Azonban Isten félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy lelkészi pályán szeretne látni.

Volt olyan igerész, amely iránytűként szolgált ebben a nehéz döntésben?

„Ha a gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni? Ha csak békés tájon érzed biztonságban magad, mit fogsz csinálni a Jordán sűrűjében?” (Jer 12,5) Nem éppen általános elhívó Ige, de engem letaglózott az erős szellemi tartalma miatt. Bátorított az Ige vezetése, elképesztő találkozás ért ebben az időszakban, így feladtam a szívem bizonytalanságait, és jelentkeztem teológiára. Sárospatak igazi menedékvárossá vált számomra, rengeteg partneri kapcsolatot adott benne az Úr, a képzés során pedig mind emberileg, mind szakmailag sokat épültem.

Hogyan fogadta a családja a bejelentést, tudták önt támogatni ezen az úton?

Nehéz időszak következett, időközben három gyermekünk született, és a legnagyobb már egyetemre készült. Az édesapa pedig egyszer csak kitalálja, hogy egyetemista akar lenni. A külső szemlélőnek nem átlagos döntés ez. A gyermekeim nyilvánvalóan meglepődtek, nem beszélve a feleségemről, akivel ez közös küzdelem volt – együtt hozzuk meg a döntéseket azóta is. Egyfajta bizonytalan öröm fejezi ki a leginkább ezt az állapotot, nekem is, nekik is kérdéseket, titkokat rejtett ez az út. A küldő szóra ugyanis nem mindig érkezik részletekbe menő munkaköri leírás, csak jön a parancs, és el kell dönteni, indul-e az ember vagy sem.

Visszatekintve erre a radikális váltásra, mit jelent az ember számára, ha mer igent mondani Isten elhívására – akár a saját tervei ellenében is?

Amikor erre a hívásra igent mondtam, azt is kimondtam, rendben, Uram, de csak oda, ahová te akarod. Eszembe sem jutott, hogy Székesfehérváron vagy Budapesten akarok szolgálni. Egy-egy ilyen döntésben egyszerre felszabadító a gondolat, hogy az Úr nem akar nekem rosszat, terve van velem, mert terve van ezzel a világgal is. Másrészt ott a folyamatos készenlét, hogy nem léphetek úgy, ahogy én akarok, mert azt kell figyelnem, mit akar az én Uram. Kicsit ambivalens érzés ez így együtt, és felelősség, hogy az ember saját belső döntése, látása végül összhangba kerüljön Istenével.